Egy majdnem büszke város krónikája

Kicsit írok arról, hogy miből is áll jelenlegi életem nagy része. Azért érkeztem majdnem büszke városba, hogy minél jobban elsajátítsam a nagy-nagy nyelvet, és ebben igen nagy segítségemre van, hogy csak nyelvóráim vannak. Heti tízszer másfél óra. Ez amúgy nem tűnik soknak, főleg nem a magyarországi életemhez képest, de elég sok készülést igényel mindegyik, úgyhogy nem unatkozom.

Nagy-nagy országban is másfél órásak az egyetemi tanórák, azonban a büszke nép már eljutott a társadalmi fejlődés azon magas pontjára (melytől még hazám messze jár), hogy rájöttek arra az igen nyilvánvaló tényre, hogy a szegény diák nem tud 45 percnél tovább aktívan koncentrálni, se a fenekén ülni. Így itt 45 perc után következik egy tízperces szünet, s utána folytatódik az óra második fele. Ez eleinte furcsa volt nekem, meg időrablásnak tartottam, de amúgy tényleg nagyon hasznos, mert sokkal jobban tud az ember figyelni, és ha nagyon fáradt az ember, akkor abban a tíz percben lehet egyet aludni (ami nekem mindig gond nélkül megy). Itt is van zenélő csengő, mely jelzi a szüneteket, az óra kezdetét, minden mint a régi gondtalan iskolás életben. 

A tanárok amúgy pontosak, öt perccel korábban már a teremben vannak, amint megszólal a csengő, elkezdik az órát; amint jelzik a szünetet, abbahagyják az oktatást, és kimondják a kulcsmondatot, hogy 休息一下; s az órát se tartják tovább, amint megszólal a csengő, befejezik. Ha teljesítettük az aznap tervet, akkor még előbb is. Úgyhogy ilyen téren igen jól működik a nagy-nagy felsőoktatás.

Amúgy ötfajta tanórám van. A legfontosabb a lefordíthatatlan nevű 综合课, mely ilyen kevert mindenféle, itt vesszük például az új nyelvtant, az új szerkezeteket, s ennek a tanára az osztályfőnök is. Ezen kívül van szövegértésóra (阅读), ez az én személyes kedvencem. Igazából mindenki utálja rajtam kívül, de nekem mindig sokkal jobban ment a szövegértés, mint például a magnóhallgatás, ráadásul egész mókásak a szövegek is. Itt mindenféle technikákat sajátítunk el, hogy minél jobban megértsük a szöveget, például mi a kulcsmondat, melyik része a szövegnek nem tartozik a fő mondanivalóhoz stb. A lényeg, hogy gyorsabban olvassunk, és tudjuk felfogni a lényeget. Van hallás utáni szövegértés (听力), egy laborban ülünk, s hatalmas fülhallgatóval a fejünkön csinálunk tipikus feladatokat. Ez amúgy tök hasznos, csak én ebben mindig béna voltam. Meg nagyon számít, hogy reggel 8-kor sokkal bénább vagyok ebben, mint például délután 2-kor. Ezen kívül még van beszélt nyelv (口语). Itt sok beszélt nyelvi fordulatot tanulunk, meg ma például vitáznia kellett az osztálynak arról, hogy jók-e az elektronikus kütyük-e az életben, vagy sem. És végül van fogalmazásóra is (写作), mely idén nem kötelező, de én nagy lelkesen jelentkeztem rá. Ilyen még csak egy volt, nem volt túl izgalmas, azt tanultuk meg, hogy hogyan lehet leírni egy állatot. És vajon melyik állat példáján keresztül??? Igen, eltaláltad, kedves olvasó, a pandáén. Én valahogy nem tartom túlontúl hasznos dolognak, hogy csodálatos elemzést tudok írni most már bármilyen állat működéséről, de reméljük lesz ez még értelmesebb is.

Úgyhogy itt teljes gőzzel beindult az oktatás, jó sok a tanulnivaló, főleg, ha az ember megpróbálja megtanulni az összes vele szembejövő idegen szót, de jó ez így.

A krónika most megint egy ősrégi eseményről közvetít, de hát ez van, el van maradva krónikás. Sokat kell tanulnia.

Még első hetem utolsó hétköznapján az a fantasztikus lehetőség érte a külföldi diákokat, hogy részt vehettek a helyi, igazi nagy-nagy évnyitón. Ráadásul még ülőhelyünk is volt ám. A hatalmas eseményen igazából csak a gólyák vettek részt, mert az a soktízezer nagy-nagy diák nemigen fért volna el a kisebb stadionnyi területen. És a gólyák is nagyon-nagyon sokan vannak itt. Ijesztő belegondolni, hogy egy évben egyszerre hánymillió fiatal kezdi meg egyetemi tanulmányait...  Most néztem utána, Nagy-nagy Ország Statiszikai Hivatala szerint 2007-ben  5 461 000 fő kezdte meg felsőfokú tanulmányait. Elég sok ahhoz a párezer otthonihoz képest. És itt aztán igen nagy dolog bekerülni a felsőoktatási rendszerbe, nem is olcsó mulatság, a felemelkedéshez való egyetlen lehetőség. 

A gólyáknak az a szent hazafias kötelességük van egyetemi életük első hónapjában, hogy kötelező katonai gyakorlaton kell részt venniük. Fiúknak, lányoknak egyaránt. Úgyhogy még jelenleg is mindennapos esemény, hogy elmegy mellettem úgy ötszáz katonai ruhás, nevetgélő leány az egyik kezében kis sámlit lóbálva. Elmennek valamelyik sportpályára, leülnek a kis sámlujikra, és hallgatják a büszke beszédet. Majd gyakorlatoznak. Azért durva belegondolni, hogy a nagy-nagy nép tagjainak mekkora része konyít legalább egy picit is a hadászathoz. Senki se merje megtámadni a nagy-nagy országot!

Az évnyitó igazából borzasztóan unalmas volt, mert a beszédekből nemigen értettem semmit, kivéve olyanokat, hogy sikeres jövő, boldog diákélet stb. Mivel igen korán kezdődött az esemény, ezért minden második percben szokásomhoz híven elbóbiskoltam, mely nem a legszerencsésebb olyankor, amikor csomóan direkt a külföldi diákok átszellemült tekintetét fényképezik. Minden nagyobb egyetemi méltóság mondott egy tízperces beszédet, a legokosabb gólyák kaptak sok-sok pénzt, semmi izgalmas nem történt. De hivatalosan is megkezdődött a tanév. 

Képek itt.

Első majdnem büszke városbeli vasárnapomon büszkén elvonultam templomba, a sikátor mélyére, a nemzetközi istentiszteletre. Az angol sarokban megismertem két kedves nagy-nagy népbeli ifjú leányt, akik szintén abba a gyülekezetbe jártak. Úgy volt, hogy majd együtt megyünk, vagy ott találkozunk. De aztán őket berendelte a tanárjuk valami órára. Nagy-nagy országban vasárnap sem áll le az élet, és teljesen természetes, hogy ha a tanár vasárnap délben értesít, hogy azonnal jelenj meg, akkor gondolkodás nélkül repülsz.

A templomban egy időben van a nagy-nagy nyelvű ifjúsági és az angol istentisztelet is. Ezért még előtte felmentem az emeletre meglesni a helyi ifjúságot, hátha beleakadok egy-két segítőkészebb fiatalba. Reményeimben csalódnom kellett, mert nemigen tudtak szegények mit kezdeni egy bénácska külföldivel. Igazából szerintem kicsit féltek tőlem, mert semmilyen nyugati nyelven nem beszélt egyikük sem, sőt, még a szépbeszédet sem igen művelték, úgyhogy a kommunikáció nem ment olyan egyszerűen. De legalább kitűzhettem magamnak a célt: megérteni majd az ő istentiszteletüket és gond nélkül csevegni velük! Remélem pár hónap múlva eljutok majd odáig. 

Ezért aztán levonultam a nemzetközi istentiszteletre, ahol kicsit csalódottan vettem tudomásul, hogy szinte csak feketék ülnek. Majd lelkesen köszöntött egy amerikai lyeány, s örömmel tudatta velem, hogy milyen jó, hogy jövök, tavaly is volt egy osztrák, aki Európát képviselte. Uppsz. Ennyit az európai kereszténységről. Kicsit féltem az istentisztelettől. Feketék, amerikaiak... Semmi bajom a feketékkel és a rendes amerikaiakkal, de azzal tisztában voltam, hogy az én rideg európai protestáns liturgiához hozzászokott lelkemnek nem biztos, hogy az afrikai-amerikai stílus lesz a legmegfelelőbb. 

Sajnos ez így is lett. Később jött még egy csomó indiai is. Az istentisztelet maga kétórás volt, amiből egy óra csak a dicsőítés volt. Ezt bevezethetnénk Pasaréten is, mert tényleg jó. De még mindig nem kerültem magamban tisztába azzal, hogy szeretem-e a nagyon fülbemászó amerikai dicsőítő énekeket, vagy sem? Rám túl nagy hatással tud lenni egy jó dallam, és ezért egy jó dallam nálam tényleg meg tudja könnyíteni azt az érzést, hogy milyen közel lehetek Istenhez. De közben meg mesterségesen gerjesztett az egész. Próbáltam tehát csodásan nyitott lenni a dicsőítéses részhez, de valahogy nem ragadt rám az a hangulat, ami körülöttem mindenkire. Egy mögöttem ülő hatalmas termetű amerikai hölgy például igen gyakran "oh, Jézus" kiáltást hallatott, tudatva ezzel, hogy ő már eljutott alfába; mindenki tapsolt, vagy feltartott kézzel mozgott. Tudom-tudom, nem vagyok elég nyitott a különböző kultúrákra, de én szörnyen éreztem ott magam egyedüli rideg európaiként. 

Aztán jött egy furcsa ima, egy afrikai ember tartotta. Ott féltem. Nem értettem, mit mond, mert szörnyű volt az angolja, de teljesen megszállta valami, ijesztő volt az egész, és nagyon rosszul éreztem magam. A többiek persze mind boldogok voltak. Ez után következett a prédikáció, melyet szintén egy afrikai tartott. Ezzel semmi bajom nem volt, habár nem volt túl sokatmondó, és végig francia tolmácsolás is zajlott, ami folyamatosan törte meg a beszédet. Ráadásul minden második mondat után az egész gyülekezetnek azt kellett kiáltania, hogy halleluja. Szerintem nem volt karizmatikus az istentisztelet, de eléggé abba hajlott.

Örültem, amikor vége lett az egésznek. Utána gyorsan fellestem az emeletre a nagy-nagy fiatalokhoz, ahol éppen a záró ima zajlott. Na, ez már tetszett, értettem is dolgokat belőle, a lelkész nyugodt és szimpatikus volt, sokkal közelebb állt hozzám az egész stílus. Úgyhogy teljes bizonyossággal elhatároztam, hogy a nemzetközi istentisztelet nem nekem való, legközelebb a nagy-nagy verziót próbálom ki, mert lehet, hogy egy kukkot se fogok érteni még az elején az Igéből, de legalább tisztább, ami ott folyik. Akkor még nem tudtam, hogy életem leginkább vígjátéksorozatba illő jelenetei fognak majd megtörténni velem a következő vasárnapon, az őszközépünnepen.

Még a nagy-nagy országba való érkezésem előtt többen is aggódva kérdezték, hogy hogyan fogom tudni majd megkülönböztetni a nagy-nagy nép tagjait? Igazából ezen a kérdésen már jó rég óta gondolkodtam, és én is kicsit aggódtam, hogy milyen kínos lesz majd az, amikor valakivel összehaverkodok, és másnap nem ismerem meg a sok ugyanolyan arc között.

Magyarországon nem látni egyszerre sok nagy-nagy embert, ezért amikor látunk párat, akkor igen hasonlónak tűnnek. Valószínűleg egy nagy-nagy népbeli szemében két szőke leány is teljesen hasonló. Azonban amikor egyszerre lát sok-sok nagy-nagy népbelit az ember — és ez itt nem nehéz, mert ők mindig, mindenhol nagyon-nagyon sokan vannak — akkor rögtön előkerül minden arcnak a saját jellegzetessége.

Tehát a költői kérdésre a válasz az, hogy nagy-nagy országban ugyanolyan különbözőnek tűnnek az emberek, mint a messzi nyugati világban. De ehhez egyszerre sokat kell látni belőlük.

Azonban tény és való, hogy messziről sokkal nehezebb felismerni őket, lévén hajszínük és fejformájuk eléggé azonos. Hát még ha sötét van. Volt, hogy egy este majdnem elsétáltam a mellett az ember mellett, akivel éppen találkoznom kellett volna. Ő még időben rám köszönt. Viszont az arcokat ugyanannyi idő alatt tudom megjegyezni. Nekem kétszer kell látnom valakit ahhoz, hogy az arca örökre a fejembe vésődjön, és ez a nagy-nagy népbelieknél is működik.

Viszont a kollégiumban van rengeteg afrikai, akiket viszont tényleg lehetetlenség megkülönböztetni. Hála Istennek a ghánai szembeszomszédomat, akivel jóban lettünk, már fel tudom ismerni, de kellett hozzá egy hét, amíg mindig ő köszönt nekem előbb. Azonban a többiek teljesen ugyanolyanok. Még egymás mellett is.

Egy nagy-nagy barátnak sok funkciója van. Egyrészt barát, ami jó, ezt nem kell kifejteni. Másrészt nagy-nagy népbeli, többnyire kellő helyismerettel, így csomó olyan dologban tud segíteni, amiben kezdetben a vándor bénázna. Harmadrészt meg beszéli a nagy-nagy nyelvet, és türelmesen végighallgatja, amíg próbálok összehozni pár értelmesnek tűnő mondatot, hogy gyakoroljam a nyelvet.

Úgyhogy ennyi csodálatos előny megismerése után úgy döntöttem, hogy nekem is kell pár ilyen! Nem szeretek mesterségesen barátkozni, mert vallom, hogy úgyis az élet adja a legjobb barátokat (tudom, sablon), de mivel a külföldiek eléggé el vannak szeparálva a nagy-nagy népbeliektől, ezért kénytelen voltam áruba bocsátani magamat. Külföldi barát eladó!

A piacteret angol saroknak hívják, mely fogalom azt jelenti, hogy a lelkes nagy-nagy diákok heti két este összegyűlnek, és megpróbálnak egymás közt angolul beszélgetni. Szerintem nagyon jó ötlet. Áll egy rakatnyi nagy-nagy népbeli fiatal egy placcon, és angolul trécsel. Hallottam itteni magyar elődömtől az angol sarok hírét, így a kérdéses időpontban én is kimentem a placcra, leültem egy padra, s türelmesen vártam. Megérkezett az áru, akivel lehet angolul beszélni. A nagy-nagy nép tagjai mind abban a tudatban vannak, hogy az összes fehér ember anyanyelve az angol. A műveltebbek szerint még talán az orosz is lehet. 

A türelmes várakozás kábé 20 másodpercet jelentett, mert máris mellém ült a legszemfülesebb egyén. Aztán pár perc után már tízen álltak körbe minket, s folyamatosan bombáztak a kérdéseikkel. Ezek a kérdések eléggé egy kaptafára mennek. Honnan jöttél? Ugye Magyarországon angolul beszélnek? (a válaszom után kicsit csalódnak) Szereted Kínát? Mióta tanulsz kínaiul? Mikor jöttél? Szereted a kínai ételeket? Nehéz a kínai nyelv? Mi a nehéz benne? Stbstbstb.

Sokszor direkt nagy-nagy nyelven válaszolok, mert hátsó szándékom nem az, hogy segítsek nekik angolul gyakorolni, hanem hogy én gyakoroljam a beszélt nyelvet. Az ilyen angol sarok  lényege tulajdonképpen az, hogy pár lelkesebb egyeddel számot cserél az ember, és ez már tényleg kiindulópontja lehet egy barátságnak. Úgyhogy az én számomat is begyűjtötték a lelkesebbek, s másnap reggel 7-kor már jött is az első üzenet.

Igazából a sok ember közül eddig két sráccal lettem igazán jóban. Jeff (minden nagy-nagy népbeli választ magának angol nevet) volt az első, aki leült mellém a padra. Rá nem sokáig számíthatok, mert októberben elmegy Angolát építeni. Nagy-nagy ország rátette a kezét a fekete kontinensre. A másik srác meg Chen Ke (Michael), aki csak véletlenül keveredett az angol sarok közelébe, de engem meglátva rögtön megadta a számát, hogy bármiben kell, boldogan segít, majd el is ment. Ez az érdektelensége, hogy nem egy angolgépet látott bennem, annyira megtetszett, hogy eldöntöttem, hogy mindenképpen felkeresem.

Remélem, hogy majd a templomban is szerzek barátokat. Két helyi leányzó az angol sarokról pont oda jár, úgyhogy már ott boldogan egymásra találtunk, de a többi templombeli fiatal egyáltalán nem tud angolul, a legtöbbjük még szép köznyelven sem. Úgyhogy így két hét ittlét után még nehézkesen megy velük a kommunikáció, de remélem pár hónap múlva már velük is gond nélkül el tudok kommunikálni. De a templombeli élményekről majd hamarosan úgyis írok külön bejegyzést.