Egy majdnem büszke város krónikája

Lelkem mélyén mindig olyan egyetemre szerettem volna járni, amelyik hatalmas parkok között elterülő ódon épületekből áll, sok-sok hatalmas öreg fával, nagy rétekkel, kis erdőkkel, állatokkal stb. Mint az amerikai filmekben. De nekem csak a jó kis Közgáz és az ELTE jutott. Az előbbiből kilépve az ember vagy a Dunába pottyan bele, vagy a metróépítkezés miatt kell újabb labirintusszerű közlekedési útvonalakat keresnie. Az ELTÉ-nek van egy ápolatlan vad kertecskéje, de ez inkább nyomasztó ott a város közepén, két barátságos út által körbeölelve. 

Legnagyobb örömömre nagy-nagy ország egyetemei az angolszász mintát követik, nagy-nagy parkokban elpottyantott kevésbé ódon, kevésbé szép épületekkel. Kevésbé ódonak, kevésbé szépek, de a parkok azért megvannak. Sőt, éppenséggel a majdnem büszke egyetem inkább erdők között terül el. Ami különösen jó úgy nézve, hogy kilépve a campusból elnyeli az embert a beton és a tömeg. A campus a béke kis szigete lelkünk viharos tengerén!

Persze mivel nagy-nagy országról van szó, ezért nem szabad arra gondolni, hogy gondosan ápolt növényzet, kis mókuskák és csillogó-villogó épületek várják a tudásra vágyó ifjú elvtársakat. Nem. Vannak kis ápoltabb parkok aranyos utacskákkal, de a campus legnagyobb része erdők és rétek között elpottyantott jobb állapotú oktatóépületből, és elég lerobbant állapotban levő nagy-nagy kollégiumból áll.

Igazából az ingerszegényebb környezetben is boldog diáknak ki se kell lépnie a területről, mert mindent megtalál. Van itt csomó menza, bolt, zöldséges, bank, elektronikus kütyü üzlet, fodrászat, optika, boszorkánykonyhák, éttermek, papírbolt stbstb. A távolságok viszont elég nagyok. Ami jó, mert a szennyes levegő miatt nemigen merek odakint futkározni, így marad sportnak a séta, a lépcsőzés a koleszban és a ping-pong. 

Képeket találtok itt, de sajnos nem adják vissza az igazi feelingjét a helynek.

Kicsit el vagyok maradva a város krónikájának mesélésével, mivel a szintfelmérő is már másfél hete történt. De egy idő után úgyis majd jönnek az eseménytelen, szürke és hideg hétköznapok, amikor nem történik semmi krónikába való, ezért nem sietem el a bejegyzéseket.

Jó sok új diák érkezett nagy-nagy ország majdnem büszke városába, hogy elkezdje a nagy-nagy nyelvet, vagy fejlessze magát benne. Így a nagy-nagy nyelv ősi mesterei szintfelmérőt írattak velünk, hogy tudásunkhoz mérten osszanak csoportba. Nem igazán voltak nagy elvárásaim a szintem felől. Mindig töredelmesen vallom be az azt kérdezőknek, hogy már három éve tanulom a nagy-nagy nyelvet. De sajnos ehhez képest meg se tudok rajta mukkanni, és a majdnem büszke utcai emberek nyelvéből meg semmit sem értek meg. Az elmúlt egy év az egyetemen nem ért semmit, mert kitalálták, hogy másodév után elég a heti egy modern nyelvóra. Ez annak nem elég, aki még nem volt kint a birodalomban, mert nem tud fejlődni, inkább csak felejt. És annak sem elég, aki profi nyelvtudással érkezik haza a messzi Nyugatra, mert iszonyat gyorsan el lehet felejteni egy nyelvet folyamatos csiszolás nélkül. Mindegy, ez csak utólagos panaszkodás, azt hiszem az új bolognai rendszerben már okosabban alakították ki a nyelvoktatást.

Visszatérve a szintfelmérőhöz, kaptunk egy kedves kis tesztet 50 kérdéssel. A nehézségéről annyit, hogy három évnyi tanulás után a kérdésekből kb. kettő-három olyan volt, amire biztosan tudtam a választ. Elég kiábrándító volt. Utána lehetett fogalmazást írni a menőbbeknek (szótár nélkül), ehhez felírtak három címet a táblára. A háromból igazából egyet értettem meg félig, így nagy lelkesen írtam arról valamit, hadd legyek én is menő, a többire nem sikerült rájönnöm, hogy mit takarhatnak. Ennyit a nagy-nagy nyelvtudásomról.  

Végül szóbeli beszélgetésre is el kellett mennie az embereknek, ami nekem nem lett volna kötelező, mert én már annyi ideje tanulok. Azonban ragaszkodtam ahhoz, hogy hallgassanak meg szóban is, mert nem akarok olyan csoportba kerülni, amiben én vagyok a legszarabb. Így elcsevegtem egy kedves nagy-nagy tanárral. Feltett pár könnyű kérdést, majd két perc után rávágta, hogy melyik szintbe tartozom. Valami fejesebb lehetett, vagy nagyobb szakember, mert a többiek csak napokkal később tudták meg a beosztásukat.

A lényeg az, hogy Istennek hála oda kerültem, ahová szerettem volna kerülni. A tananyag színvonala kicsit erősebb, mint amilyen színvonalon én jelenleg állok, de nem annyival, hogy alaposabb szótárazással ne tudnám pár hét alatt behozni a hátrányom. Ráadásul még csak nem is én vagyok a legbénább, van még jópár nyugati arc a csoportban, akik ugyanolyan problémával küzdenek, azaz nagy-nagy szakosok: minimális modern nyelvóra, rengeteg kultúra-történelem-irodalom-filozófia-klasszikus nyelv. Rohadt sokat tudnak az országról (félreértés ne essék, én nem), de meg se tudnak mukkanni.

Úgyhogy jó helyre kerültem, keményen kell tanulnom, de ezért vagyok itt.

Elhatároztam, hogy amint lehetőségem van, elmegyek egy helyi istentiszteletre, és amint nyelvi képességeim megengedik, beintegrálódom egy keresztény közösségbe. Majdnem büszke városba érkezésem másnapján nyomban fel is kerekedtem, hogy találjak magamnak templomot.

Nagy-nagy országban nincsenek minden sarkon keresztény templomok, és ha vannak is, akkor sem hatalmas tornyokkal jelzik a létezésüket. Így az interneten próbáltam valamilyen infót találni. Találtam is egy jó régen alapított protestáns gyülekezetet a nagy folyó túloldalán, az egyetemtől úgy egy-másfél órára, természetesen még a város szívében. Városnézéssel egybekötve nagy boldogan el is mentem a templomba, hogy valahogy kinyomozzam, hogy mikor van valamilyen ifjúsági alkalom, hátha ott jobban segítenek majd egy botladozó vándornak. A templomot egy kedves kis utca mélyén megtaláltam, sőt, egész templomformája volt. Bent elirányítottak a lelkészhez, aki csak majdnem büszke város nyelvjárásán tudott (amit egy fővárosbeli lakos sem ért meg, hát még én), de valahogy sikerült kitalálnunk közös erővel, hogy a folyó innenső partján is van gyülekezet, leírta, hogy jutok el oda, s elbúcsúztunk.

Így aztán újult lelkesedéssel vettem utamat a közelebbi templom felé. Ez már egy kedvesebb utca mélyén volt, viszont templomformája nem volt, majdnem elsétáltam előtte. Bent viszont lelkész nem volt, csak pár helyi segéderő, akik nagy-nagy nyelven elnyökögött kérdésemre rögtön egy ötperces monológban, melyből kb annyi értettem, hogy waséfhaelgrnarlgaélgna, elmagyarázták, hogy nekem nem itt a helyem, hanem máshol. Nagy kedvesen leírták a hely nevét, ami elvileg nincs messze, és kiküldtek a hátsó ajtón a sikátorba, hogy majd ott jobbra fordulva egyszerűen megtalálom. 

Igazából gőzöm sem volt arról, hogy mit is kell keresnem, így nem is találtam semmit. Ezért aztán nagy titokban visszaosontam a templomba, és bementem egy másik irodába, ahol büszkén megkérdeztem, hogy hol a csudában is van ez a C hely. Végül itt nagy buta tekintetem láttán mellém rendeltek egy helyi hivatalnokot, akit követnem kellett. Ő meg újra kivitt a sikátorba, ahol 5 perces sebes séta után be kellett fordulni egy még kedvesebb kis melléksikátorba, majd ott kanyarogni párat. Azt hittem, hogy félreérthették, hogy hova akarok menni, de végül megpillanthattam C templom impozáns épületét. Nem is értettem, hogy az első hivatalnok mit hitt, hogy találom én meg egyedül az épületet.

A templomban angol nyelven köszöntött egy kedves nagy-nagy népbeli hölgy, s tőle meglepődéssel hallottam, hogy itt bizony angol istentiszteletet is tartanak. Érdeklődtem még az ifjú nagy-nagy népbeli keresztények alkalmáról is, de az sajnos pont abban az időben lett volna, mint az international verzió. Úgyhogy nagy örömmel eldöntöttem, hogy első majdnem büszke vasánapomon elmegyek egy angol nyelvű istentiszteletre.

Nem, nem a nagy-nagy folyón, hanem az utcán. Ugyanis nagy-nagy országban egyáltalán nem olyan könnyű közlekedni gyalogosan, mint ahogy a tapasztalatlan nyugatiak hiszik. A magyarok persze azon is sírnak, hogy bezzeg a messzibb nyugaton már akkor megáll az összes kocsi, ha meglátnak egy embert a járda szélén várakozni. Ez azért nem igaz mindenhol. Mediterrán déli vidékeken a kalandor hamar megtanulja, hogy ha pirosban megy át az ember, akkor nem jön autó, viszont zöldnél jól körül kell nézni. Ezeken a helyeken szerintem csak szimbolikus jelentése van a lámpáknak.

Nagy-nagy országban azonban sokkal nehezebb az ártatlan gyalogosok dolga, mint a messzi nyugati világban. Itt még eléggé új dolognak számít az autó, ezért jó kis státusszimbólum. A vezetők teljesen tudatában vannak, hogy a nagy gép, melyben ülnek, bárkit bármikor könnyedén eltipor, tehát ők eleve nyerő pozícióban vannak. Ezért teljesen felesleges bármennyire is lassítaniuk, ha embert látnak az úton, hisz ha az ártatlan gyalogos bolond, akkor felkenődik a szélvédőre, majd legurul, a kocsi meg boldogan robog tovább; viszont ha van a gyalogosban életösztön, akkor félreugrik. A vezetőnek tehát semmi dolga, lassítani nem kell, az okos gyalogos időben félreugrik.

Azonban nem ilyen gonosz ez a nagy-nagy nép, a sofőrökben van annyi jóság, hogy kisebb utakon már jó előre hangos dudával figyelmeztetik a népeket a nagy tiprógép közeledésére. Ezt valószínűleg nem emberszeretetből teszik, hanem azért, mert mégis hogy nézne ki pár embercafat a kocsin, amikor behajt a gép az iroda mélygarázsába?

Nekem ehhez a mentalitáshoz nehéz volt hozzászoknom. Mármint amikor az ember átkel egy gigantikus úton, akkor százször körülnéz, de az, hogy egy kedves campusbeli sétányon való átkelésnél is tízszer körbe kell néznem, és sokszor épp hogy csak nem súrol egy kocsi vagy egy motor, ez még szokatlan nekem. Nagy-nagy nép lakosai már megszokták ezt, ezért ha autót látnak, mindenki fejvesztve menekül előle, maga után rántva óvatlanabb elvtársait is. Engem is már jópárszor rántottak vissza nagy-nagy népbeliek. 

A nagy-nagy úton való átkelés nehezebb. Lámpa csak sokkilométerenként van, híd még ritkábban, így az ember vagy egy random helyen, vagy egy kopottas zebrán kel át. A legegyszerűbb módszer, hogy keres az ember átjutnivágyó igazi nagy-nagy népbelieket, akik szintén hasonló szándékkal bírnak, és melléjük osonva (lehetőleg úgy, hogy ne ő kenődjön fel először a kocsira) átiszkol az úton. Aztán néha félúton vissza kell szaladni, mert tovább már nincs esély, az út közepén megállni sem túl jó. Vannak jobb helyek, ahol az út közepén van egy kis pihenőhelyecske, ahol a vándor újabb 5 perc lelki tusa és imádkozás után újra erőt vehet, hogy végre tényleg átérjen a túlpartra. Unatkozni itt sosem lehet!

Ezúton is szeretnék értesíteni mindenkit, hogy ha egy ideig nem hallanátok felőlem (oh, hová lenne a világ?), akkor sikertelenül próbálkoztam az átkeléssel. 过错了。

Pár kép itt.

Írtam egy jó hosszú bejegyzést a helyi gyerekekről és a nagy-nagy országbeli gyereknevelésről, mert egy csomó gondolatom született erről az elmúlt másfél hétben. De valahogy elszállt a kész szöveg, amikor fel akartam tenni az oldalra. Most nincs erőm újra megírni, majd pár nap múlva újra nekidurálom magam. Ezért mára valami könnyebb témával frissítem a majdnem büszke város krónikáját. 

Majdnem büszke város a nagy-nagy Dél északi részén helyezkedik el, ami szubtrópusi klímát adott a helyi betondzsungelnak. De aki a távoli Magyarországról azt gondolja, hogy "ó, milyen kellemes és egzotikus hely is lehet a majdnem büszke város", az nagyot téved. Majdnem büszke város igencsak elviselhetetlen klímával rendelkezik. Ugyanis a tavasztól szeptemberig tartó időszakban úgy is nevezik, mint nagy-nagy ország egyik kemencéjét. Azt hiszem négy ilyen hely rendelkezik ezzel a címmel. Én már a kellemesen hűs szeptemberben érkeztem meg, amikor már lehűlt 30 fokra az idő. Mivel nem süt a nap, mert a párától és a szmogtól mindig vastag felhőréteg van a város fölött, ezért nem érzi az ember annyira melegnek az időt, mint mondjuk a budapesti beton között, de 5 perc séta után mégis iszonyat leizzad mindenki. Ez ilyen aljas meleg. Ülök a szobámban éjfélkor, és vadul izzadok. Ha valami baleset folytán mégiscsak közvetlen napsugár éri az ember, akkor meg jön a pokol. Légkondi van még a legócskább buszon is, meg a persze a koleszban is, de az ember tartogatja télre az áramot.

Mert szubtrópus ide, szubtrópus oda, majdnem büsze városban télen könnyen le tud menni 5 fok alá a hőmérséklet, és havazni is szokott ám. Ami még nem is lenne baj, csak hogy nagy-nagy országban egy bölcs ember húzott vala egy hosszú vonalat, mely alatt már nincs az otthonokban fűtés. És majdnem büszke város ezen vonal alá került. Ez meg igencsak rossz egy olyan helyen, ahol akár 0 fok alá is mehet a hőmérséklet télen. De erről majd még a maga idejében írok.  

Most még viszont pokolian meleg van, habár a Nap mindig a felhők mögé bújik, a platánok levelei nem sárgulnak, a pálmafák is büszkén állnak, jelenleg még trópusi minden. A tél elől meg majd lemenekülök Dél fojtogató dzsungeleibe.