Egy majdnem büszke város krónikája

Ez most uncsi bejegyzés lesz, mert arról szól, hogy léptem itt kettőt, ott hármat, láttam ezt, láttam azt. De hátha valakit ez is érdekel, hát leírtam.

A Békés Keleti Vidék-nek a Sárga Hegyeken kívül még két nagyobb nevezetessége van, két elég jól megőrződött régi nagy-nagy falu. A nagy-nagy országról semmit sem tudó nyugati népek szerintem így képzelhetik el a nagy-nagy falvakat, azonban itt is sokat változott a világ. Kedves régi falucska már csak pár van, és ezek is a világörökség részét képezik.

Mindenképpen szerettük volna megnézni legalább az egyiket, de a francia nyelvű útikönyvünk szerint ezek épp le vannak zárva a külföldiek elől. Útitársaimnak meg hamarabb vissza kellett menniük a majdnem büszke városba, így ezt a tervet elvetettük. Én úgy voltam, hogy folytatom az utam egyedül, de addig, amíg ők nem indulnak vissza, addig még együtt töltjük a napot Sárga Hegy Városában, egy egész kellemes kis helyen. Sárga Hegy Városa nem olyan nagy, és engem itt kisebb honvágy is elért, mert hangulata olyan volt, mint bármelyik európai turistaközpontnak. Egy nagy szürke és jellegtelen lakónegyed körbevesz egy kedves kis óvárost sétálóutcákkal, millió tradicionális portékát kínáló árussal (családom hölgytagjai hetekig tudtak volna nézelődni), és persze sok-sok emberrel. Még folyópart is volt kisebb hidakkal.

A városban nem egy helyen laktunk, mert útitársaim már előbb megérkeztek, én még hegyet másztam egyedül, s ők találtak egy szállást 300 pénzért. Ez a magamfajta vándornak nevetségesen magas összeg, úgyhogy egyedül kezdtem keresni szállást. Bevettem magam a szegényebb negyedbe, és addig kérdezősködtem, míg nem találtam egy kedves kis szobát 50 pénzért. Sárga Hegy Városa egész jó hely, de az óváros bejárásán kívül semmi izgalmasat nem nyújt a turistának. Találtam egy youth hostelt, ahova bementem, hogy megérdeklődjem, hogy van-e valami más nevezetesség is? A recepciós őszíntén bevallotta, hogy semmi más nincs, de ajánlja azt a bizonyos két falut, szerinte most nincsenek lezárva a külföldiek elől, ja és másnap pont indul egy szervezett buszút a két faluba, nyugodtan jöhetek. Ez nagy ajándék volt az Úrtól, mert kicsit fájt a szívem, hogy ki kell hagynom ezeket a nagy-nagy nevezetességeket, pedig még lett volna egy teljes napom, mielőtt a vonatom indult volna föl a tartományi székhelyre. Úgyhogy lelkesen befizettem az útra.

Másnap reggel jött is a busz. Kiderült, hogy egy nagy-nagy turistacsoport tagja vagyok. Hála Istennek volt még egy német srác is a Bűnös Kikötőből, összehaverkodtunk, így nem voltunk egyedül. A buszút tartalmazta a két falucskához való elvitelt, amelyek nem is voltak annyira közel, belépőket, nagy-nagy nyelvű idegenvezetést és még ebédet is. És az egész összesen nem került annyiba, mintha külön-külön kifizetem a két faluba csak a belépőket. Úgyhogy jól vállon veregettem magam, hisz olcsóságból sportot űzök utazás közben.

A falvak nagyon érdekesek voltak, tényleg olyanok, ahogy a nyugati ember elképzeli a kedves kis nagy-nagy falvakat. Persze kicsit mű volt az egész, mindenhol turisták, árusok. Mondjuk az árusok egész érdekesek voltak. A helyi lakosok a kis házukban az ember szeme előtt készítették a portékáikat, szőttek, fontak, faragtak. Ami meg külön jó volt, hogy a német sráccal sikerült titkos sikátorokon átjutnunk olyan részekre, ahol egy darab turista sem volt, hanem tényleg egy régi jó nagy-nagy falurész volt házuk előtt alvó nénikékkel, száradó zöldségekkel, koszos kis patakokkal.

A mászkálás elején nagyon nehéz volt követni a csoportunkat, mert hátulról minden nagy-nagy ember ugyanúgy néz ki, és igencsak sokan voltak. Aztán megjegyeztünk magunknak pár embert, hogy sárga pólós lány, piros inges kövér férfi, és ha őket látta az ember, akkor nem volt gond. Jó móka volt az egész. Aztán visszaértünk Sárga Hegy Városába, ahol még el kellett valahogy töltenem pár órát, hogy induljak éjjel föl a tartományi székhelyre, a világ egyik legunalmasabb helyére, a Fei-folyók Találkozásának Városába.

Képek itt.

Kijelenthetem, hogy a világ legfárasztóbb mókája hegyet mászni a nagy-nagy országban. Pedig már másztam hegyet életemben, egész magasakat is, olyat is, amelyik meg akart enni. De a nagy-nagy nép ért ahhoz, hogy megnehezítse a lelkes túrázó dolgát. Mégpedig úgy, hogy a majdnem 2000 méteres csúcsra nem ösvényke visz fel, hanem végig lépcső! Lehet, hogy ez hasonló a guggoláshoz, a nyugati embernek nincs fejlett izomkészlete bizonyos nagy-nagy országban való cselekvések tökéletes végrehajtásához, és úgy tűnik, a hegymászás is közéjük tartozik. Szerintem már a tizedik emeletre is fárasztó fellépcsőzni, nemhogy fel a fellegekbe hat-hét órán át. A Triglavra vagy a Half Dome-ra fizikailag sokkal egyszerűbb volt feljutni. Ráadásul a lépcsőzéshez semmiféle különösebb technika nem kell, egyszerűen csak monotonon kell lépegetni felfele, semmi változatosság nincs benne. 

Mivel a hegyre tehát konkrét betonlépcső megy fel, amelyet számomra elképzelhetetlen módon sikerült megépíteniük, ezért ahhoz, hogy az ember megmásszon egy híresebb hegyet nagy-nagy országban, keményen fizetni kell. A diákoknak féláron is 100 pénz (kb 2400 Ft), ami itt elég soknak számít. Mivel tehát drága mulatság a turistáskodás nagy-nagy országban, ezért igazából csak a középosztállyal találkozik a vándor. De azzal hihetetlen mennyiségben. Az országos egy hét szünet alatt rengeteg szülő vette útjába egy szem gyermekével a felhőbe burkolózó Sárga Hegyek vidékét, hogy boldog családi hegymászásban vegyenek részt. Persze azért a nagy-nagy középosztály nem mászik csak úgy hegyet, az kemény dolog. A hegy harmadáig felvisznek buszjáratok, onnan meg felvisz a tetőre a libegő. Boldogan lefényképezik egymást félmilliószor a tetőn, átsétálnak két másik kisebb csúcsra, nagyon elfáradnak, és büszkén elmondják, hogy megmászták a Sárga Hegyet. A gyerekek még érmet is kapnak hősi tettük emlékeként. Az igazán fittek lefele már gyalog mennek. De jól elfáradnak abban is.

Mi, az erős, okos, bátor, ügyes, és később magunk előtt is beismerten hülye európaiak viszont a hegy legaljáról indultunk gyalog a végtelen lépcsőkön. Hátunkon a teljes utazófelszerelésünkkel. Hat-hét óra alatt sikerült feljutnunk, ami szerintem nem is olyan rossz. Persze a végén tíz lépcsőfokonként be kellett iktatni ötperces pihenőket. Ráadásul egyre meredekebbé váltak a lépcsők a végére, és egyre hidegebb is lett.

De elég a szenvedésből, a lépcső sok volt, a mászás fárasztó, de igazából a világ egyik legszebb vidékén történt ez. A hegy lábán számomra egzotikus bambuszerdők, feljebb meg fenyőerdők. A Sárga Hegyek fenyőfája valamiért nagyon híres és egyedi. Én nem láttam benne semmi különösebbet, de amikor szóba került, hogy ott jártam, minden nagy-nagy ember rögtön megemlítette a helyi fenyőt. Még sok más jellegzetessége van a vidéknek, például a felhőtenger. A hegytető felhőbe veszik, de a csúcsok kibukkannak, így amikor fent kirándul az ember, akkor alant tényleg felhőtengert lát, benne kibukkanó mesés csúcsokkal. Nem rossz. Van egy kínai mondás, mely szerint aki megmászta a Sárga Hegyet, annak a számára a többi hegy már igencsak semmilyen lesz. Van benne valami. 

Amikor estefelé felértünk, minden felhőbe volt burkolva és nagyon hideg volt. Hála Istennek tudtunk szállást szerezni még lent egy helyi külföldiekre lecsapó nagy-nagy ember segítségével. Biztos valamivel többért, de tényleg sokat segített a szállással. Másnap reggel hatkor elindultunk a csúcsokon lefelé, a felhők épp elvonulóban voltak, így látható volt a táj. Egyetlen gond volt, mégpedig a többi félmillió nagy-nagy ember. Nemigen szoktam hozzá, hogy sorba kell állni az ösvényen, vagy hogy egy-egy kilátóponton olyan a népsűrűség, mint hétköznap reggel a metrón, ha kimaradt egymás után három szerelvény. Nekem ott fönt volt az első olyan pontom eddig itt tartózkodásom alatt, amikor iszonyat dühös lettem a nagy-nagy népre, hogy sokan vannak, és mindenhol ott vannak. Élvezhetetenné tette a kilátást, hogy igazából minden lépésért valakit el kellett tolnod az útból, vagy meg kellett várnod, amíg fényképezkednek. Aztán szerencsére a libegő kezdeténél csökkent a népsűrűség. A mászás közben minden tizenöt év alatti kis nagy-nagy lényecske lelkesen köszönt, vagy csak döbbenetében elordította magát, hogy KÜLFÖLDIII! Kellett is pár helyi ifjúval fényképezkedni.    

Ettől függetlenül fantasztikus volt a vidék, csodálatos a Teremtés. És hála az Úrnak nem esett azon a két napon az eső. Pedig hallottam egy embert, hogy arról értekezett, hogy évente több mint kétszáz nap esik odafönt. Gondolom a többin meg a hó.

Képek itt, a legnagyobb felbontásban tettem fel őket. Talán visszaadnak valamit a vidékből.

És a vándor boldogan visszatért a majdnem büszke városba. 

Jó sok élmény ért az alatt az öt nap alatt, amíg a keleti szomszédban jártam, ezért az eseményeket majd kis mennyiségekben adagolom, hogy jó érdektelen és unalmas legyen. Volt hegymászás, "konzervált falu"-nézés egy nagy-nagy turistacsoport tagjaként, turistáskodás a világ legunalmasabb nagyvárosában (legalábbis amelyben eddig jártam), sok-sok éjszakai közlekedés elvarázsolt buszokon és dugig teli vonatokon (jó vándorhoz méltóan szigorúan a legbénább osztályon) stb. De mielőtt ezeket a kis élményeket elkezdem adagolni, írok pár általános dolgot, milyen is kalandozni a nagy-nagy országban. 

A hegyet nem egyedül másztam, de mivel útitársaimnak vissza kellett korábban térniük a majdnem büszke városba, ezért elszakadtam tőlük. Ha már van pár szabadnap, akkor azt használja ki minél jobban a vándor. Úgyhogy egyedül folytattam az utamat. Egyedül utazni furcsa, még sosem csináltam korábban, és nem is tervezek rendszert csinálni belőle, sokkal jobb másokkal együtt bénázgatni idegen földeken. Ellenben az egyedül utazgatás nagy-nagy országban mégsem olyan egyedüli, mert a nép tagjai rendkívüli érdeklődést mutatnak minden idegen földről érkezett egyén után. 

ELTÉ-s tanáraim és sok más ismerős beszámolója szerint a nagy-nagy nép idegesítően lelkes a külföldiek iránt, mindenki köszön az utcán, leállnak vele beszélgetni, fényképezkednek vele, vagy csak egyszerűen zaklatják. Én ebből eddig kimaradtam. Szerencsére. A fővárosban már teljes közönnyel szemlélnek mindenkit, s majdnem büszke város is elég magasról pottyant a külföldiekre. Persze a külföldi lyeányok nem menekülhetnek a kiéhezett nagy-nagy legények elől, de erről inkább az itt tanuló magyar leány tudna nyilatkozni. Úgyhogy már vártam, hogy végre egy ártatlan vidékre jussak, ahol leszólítják a vándort, mert az biztos csodamókás, és majd mindenkivel barátságosan elbeszélgetek, én leszek majd a jófej külföldi stb. Persze aztán rá kellett jönnöm, hogy korántsem olyan kellemes dolog egyedüli ufónak lenni, mindenkivel mindig kedvesnek lenni, jó képet nyújtani a nagy-nagy embereknek, akik életükben most beszélnek először élő ufóval, ezért én képviselem ufóföldét, s nem szeretnék bunkó szemét lenni. De néha nagyon nehéz nem annak lenni. Még jó, hogy nem vagyok magas szőke lány. A kis merengés lényege az, hogy úticélomon, nevezzük csak Békés Keleti Vidék-nek, igencsak nagy szám még a külföldi, habár elég közel fekszik a Bűnös Kikötő-höz, ami elvileg nagy-nagy ország legnyitottabb városa. Ráadásul Békés Keleti Vidék-nek nincs sok nevezetessége, ha a Lonely Planet-et vesszük alapul, akkor egy hegy kivételével minden látnivalóját megnéztem a másfél Magyarországnyi tartománynak. (Persze a Lonely Planet-nek nem mindig szabad hinni, majdnem büszke város legjobb részeit meg sem említi, de még mindig a leghasználhatóbb útikönyv.) A lényeg tehát az, hogy ritkán tudtam egyedül lenni, pedig sokszor szerettem volna egy kicsit bóbiskolni vagy olvasgatni, de nem mindig tudtam jól elbújni, s felfedeztek lelkes nagy-nagy emberek. Nyelvtanulásra rendkívül jó módszer, mert angolul nemigen tudnak, de sajnos legtöbbször köznyelven se, tekintve, hogy még mindig Délen voltam. De hozzá kell szokni, ne kényelmesedjen el az ember a szép északi beszéddel, a legtöbb nagy-nagy ember Délről jön, tehát meg kell tanulni megérteni őket, különben semmire sem megy az ember a nyelvtudásával.

A másik általánosabb jellegű dolog az összevissza kavargó soraim közt, hogy az egész nagy-nagy népnek ilyenkor van egy hét szünete, a hangyaboly megmozdul, és mindenki ilyenkor kezd el utazni. A középosztály azért, hogy világot lásson, a szegényebbek meg azért, hogy hazatérjenek kis időre a családtagjaikhoz falura. Vonatjegyet nehezen kapni (hála az Úrnak mindig sikerült), mindenhol rengetegen vannak, sok a sorállás, a nagy-nagy középosztály mindenhol ott nyomakodik, a szállásárak három-négyszeresek, egyszerűen nem jó ilyenkor utazni. De más lehetőség híján ezt kellett szeretni. Még Magyarországon büszkén elhatároztam, hogy szupertürelmes és közönyös leszek a tömeggel szemben, hogy a nagy-nagy nép mindenhol ott van, sokan vannak és furcsák, hogy mások az emberek közötti kommunikációs távolságok, minden tömött, sorba kell állni stb. Ez eddig tökéletesen ment, tényleg nem zavart és nem zavar, de azért volt olyan pontja az utazásnak, amikor legszívesebben elordítottam volna magam, hogy tűnjön innen mindenki. Persze én vagyok az idegen, ezért nemigen lett volna fair.

Még egy megjegyzendő dolog, hogy nagy-nagy ország iszonyat változatos, és ez a vándornak jó. Változatos táj szempontjából, de hangulatilag is. Békés Keleti Vidék teljesen más atmoszférával és lakossággal rendelkezik mint az általam korábban megismert helyszínek, és ha csak a szomszéd tartományban voltam is, akkor is úgy éreztem magam, mintha külföldön lennék, és honvágyat éreztem majdnem büszke város számomra megszokott hangulata iránt. Jó újra itt, a majdnem büszke városban. 

A barátokkal való kommunikáció legfontosabb eszköze a mobiltelefon. Ez így van Magyarországon, és így van a nagy-nagy országban is. Annyira mégsem furcsa ez a hely. Ezért rögtön eltökélt szándékom volt, hogy beszerzek egy igazi helyi mobiltelefont, mert a magyarországimon valami rejtélyes oknál fogva nem lehet nagy-nagy nyelven sms-eket alkotni, se fogadni. Márpedig sokkal menőbb dolog nagy-nagy nyelven sms-ezni a helyiekkel, főleg ha angolul nem is tudnak.

Úgyhogy első majdnem büszke hetemen el is mentem az egyetem gigantikus kapuját alkotó egyik elektronikus kütyüket árusító üzletházba, melynek külön használtmobil-emelete van. Na jó, nem biztos, hogy mindegyik használt, de a legtöbbjük az. Persze nincs kiírva rájuk, hogy 二手货, de elég nyilvánvaló, főleg, hogy az enyémen még voltak régi sms-ek is. Én teljesen úgy voltam, hogy jó lesz nekem egy használt bénácska is, egy évig azért csak-csak kihúzza, ha olyan béna lenne, akkor nem árusítanák. Úgyhogy vettem is egy egyszerűbb darabot 260 pénzért (mai áron 6288 Ft), és mellé még egy kártyát is.

Öt napig csak ontottam magamból és fogadtam a nagy-nagy sms-eket, az ég kék volt, a nap sütött, a madarak csicseregtek. Mígnem az újdonsült mobilom lassan feladta a szolgálatot, és úgy döntött, hogy meghal. Gondoltam, hogy a gyászidő letelte után visszaviszem a boltba, jó lenne visszakapni a pénzem. Inkább nem cserélném ki újra, nem bírnék el még több veszteséget! De gondoltam biztosabb, ha magam mellé veszek egy nagy-nagy népbelit, mivel nemigen értek a mobilkommunikációs szakszavakhoz, se a helyi pénzvisszakövetelési módokról. A nagy-nagy legény még két helyi barátját is magával hozta, így együtt ment a szupercsapat (kilassítva, elszánt tekintettel) a gonosz eladóleányok karmai közé. És megkezdték a csatát.

A csata úgy folyt le, hogy amikor bejelentettük pénzvisszafizetési igényemet, elvittek minket a helyi kisfőnöknőhöz, aki a legsunyibb és legravaszabb mindük közül. Ő rögtön talált is egy mikroszkopikus kis karcolást, melyet egyértelműen a vadonatúj mobil öt nap után bekövetkezett halálának közvetlen okozójának nyilvánított, így sajnos nem adhat vissza semmilyen pénzt. Ezt követően nemigen tudtam, hogy mi történik, három bajtársam és még legalább annyi eladó hatalmas ordítozásba kezdtek, miközben én a csatatér közepén álltam. Igazából egy oldalról rendkívül szórakoztató volt a helyzet, másrészről meg féltem, hogy buktam a pénzem, hisz egész ravaszak ezek a kis nagy-nagy eladólányok. A küzdelem, az ordítozás legalább fél óráig tartott, egyszer az egyik fél állt nyerésre, egyszer a másik. Végül hála Istennek úgy alakult, hogy visszakaphattam a 260-ból 240 pénzt, azt a húszat meg boldogan nekik adtam, csak távozzunk minél gyorsabban. De szomorú volt belegondolni abba, hogy szupercsapat nélkül az ég világon semmire sem mentem volna, ők is csak épphogy sikerrel jártak hárman. 

Végül elmentünk egy igazi, új mobilokat árusító üzletbe, ahol vettem egy nagyon egyszerű példányt 300 pénzért, de újat, garanciával. Már három hete működik, igen jó barátok lettünk, a nap újra kisütött, a köd felszállt, a virágok kinyíltak. Óvakodjatok a ravasz nagy-nagy eladólányoktól!  

Most pár napig a majdnem büszke város krónikája szünetel, mert nagy-nagy ország éppen most üli egyetlen nemzeti ünnepnapját, a rendszer megalapításának 59. évfordulóját. Ez pár szünnappal jár, melyet a vándor kihasznál arra, hogy elhagyja a várost, s kelet felé vegye útját, a felhőkbe burkolózó távoli Sárga Hegyek vidékére.

Igazából csak két szösszenet lesz most, teljesen lényegtelen dolgok, de mostanság állandóan csak arról írok, hogy mik történtek velem. Ami nekem még annyira nem unalmas, de másoknak lehet, hogy az. Majdnem büszke várost nálam érdekesebb emberek is lakják, mégpedig a nagy-nagy nép! Ezért most két igen fontos dolgot tudhat meg a kedves olvasó a nagy-nagy népről.

Az egyik, hogy az egyszerűbb emberek guggolva pihennek. Már első napomon nagy-nagy országban feltűnt,  hogy egy csomóan guggolnak az utcákon pihengetés gyanánt. Pedig szerintem a guggolás az egyik legfárasztóbb emberi pozitúra! Ellenben a nagy-nagy nép tagjait csodálatos guggolóizmokkal (gyógytornász ismerőseim segítsenek ki) áldotta meg Isten, ha már a tejet nem tudják megemészteni. Valamit valamiért. Amúgy elméletem szerint guggolóizmaik ereje és a helyi toalettek között szoros kapcsolat van. Itt minden belevaló vécé egy lyuk, minek köszönhetően bizonyos feladatokat csak guggolva tud az ember elvégezni. (Azért a külföldiek koleszét angol vécékkel szerelték fel.) És ha elméletem igaznak bizonyul, akkor feltételezhetjük, hogy minden fejlődő országban guggolva pihennek az emberek! Amúgy igen higiénikus megoldás a guggolás mint pihenőpozíció az utcán; ha az ember leülne az útpadkára, és azon ücsörögne, ki tudja hány köpetbe, ételhulladékbe és egyéb titokzatos váladékba ülne bele. A képen látható, hogy már a kis nagy-nagy emberkék is tudják, hogy hogyan kell higiénikusan játszani a járda közepén.

A másik érdekesség, hogy a nagy-nagy nép tagjai rendkívül fiatalosak. Nem életmódot, hanem a külsejüket nézve. Mindenkinek olyan gyerek-arca van. Például a legjobb kínai haverom amikor megkérdezte tőlem, hogy hány éves vagyok, félve mertem csak válaszolni, mert azt hittem, hogy vagy öt évvel idősebb vagyok nála. Erre ő idősebb nálam két évvel. És ez minden helyi fiatalra vonatkozik. Nem tudom, hogy mikor válik az arcuk felnőtté, mert köztes átmenetet nem nagyon látni. Talán a harmincadik életévük után. És a megválaszolandó kérdés már csak az, hogy egy tényleg nagyon idősnek látszó nagy-nagy bácsi vagy néni vajon hány éves lehet? 150? 200?

Furcsa ez nagy-nagy nép.