Egy majdnem büszke város krónikája

Napi ritmus

2009.04.29. 20:42 | Flotador | 2 komment

A nagy-nagy emberek ugyebár hangyák, s természetesen ehhez a viselkedéshez az társul, hogy hatkor már talpon vannak, nyolckor üdén elkezdik a munkát, délben kicsit pihennek, ötkor vacsoráznak, és tíz körül lefekszenek aludni. Ez nagyon szép és jó, de én egyáltalán nem így működök. Viszont nagy-nagy országban bizonyos szinten belekényszerítik az embert, hogy alkalmazkodjon az itteni életmódhoz.

A legnagyobb merényletet azzal követték el ellenem, hogy minden reggel 8-kor kezdődik a tanítás. Mint az ősidőkben, gimiben. A reggel 8 óra számomra valami sötét, kegyetlen része a napnak, amikor még javában aludni illik. Viszont szent elhatározást tettem, hogy átállok nagy-nagy életmódra, s megpróbálok korán feküdni, és reggel 7-kor frissen kelni. Megpróbáltam. Kétszer is. Mindkétszer kábé egy hétig sikerült is tartanom magamat a rendszerhez, majd persze feladtam. Egyszerűen a biológiai órát teljesen hülyeség átállítani. Egyáltalán nem az számít, hogy mikor alszik az ember, ha reggel 7-kor frissen kikelek az ágyból, attól még egyáltalán nem leszek aktívabb délelőtt. Délután meg tanulni illett volna, hogy este korán ágyba bújhassak, de nappal nem tudok tanulni. Talán az otthoni életmódon miatt, vagy csak így születtem, nappal órán ülök, rohangálok az egyetemek között, s passzívan nézek ki a fejemből. Ellenben este bepörgök, teljesen éber leszek, s agyam könnyedén szívja magába a tudást. És ezt a ritmust nem tudtam azzal megváltoztatni, hogy megpróbáltam korán lefeküdni és korán kelni, mert délután, amikor tanulnom kellett volna egy használhatatlan üres váz voltam, míg este elkezdtem pörögni. Csakhogy akkor meg már le kellett feküdni. Úgyhogy rájöttem, hogy nemigen sikerül megváltoztatnom a biológiai órám, s ahhoz, hogy a legjobban ki tudjam használni a kapacitásaimat, nem szabad a nagy-nagy emberekhez hasonló életmódot folytatnom.

De mivel azért javíthatatlan órárabejárós vagyok, ezért minden nap hatalmas harcok közepette kirángatom magam az ágyból, majd félálomban megpróbálom elvonszolni magam a tantermekig. Még jó, hogy húsz perc sétára van innen az épület, így mire beérek (természetesen mindig késve a felkelés nehézségei miatt), egész jól felébredek. Ezután túl kell élni a délelőtti órákat, amit több-kevesebb sikerrel meg is teszek minden nap, az a tudat segít nekem, hogy déltől kettőig ebben az országban szieszta van. Nagyon helyes módon. Minden országba be kellene vezetni. Tanulmányok szerint rohadt egészséges, és még a munkahatékonyságot is javítja. A délelőtti órák végeztével tehát még utolsó erőmmel visszavonszolom magam a kollégiumba, s nyomban dőlök be az ágyba, folytatva az alvást. Ilyenkor ha senki nem kényszerítene, akkor szerintem este nyolcig aludnék, de azért megpróbálok valami minimális polgári rendszert megtartani, minden délutánra betettem magamnak valamilyen órát, mely kikényszerít az ágyból. Ezután estefele újra hazaérve a délután órákról kis semmittevés után végre eljön az aktív időszakom, mely simán eltartana reggelig. De mivel 7-kor keltenem kell magam, ezért megpróbálok fél 4 körül lefeküdni, majd nagy nehezen elalszok, s 7-kor kezdődik minden elölről.

Olyan téren szerencsém van, hogy laza annyira itt az élet, hogy az ember megengedhet magának délutáni durmolást. Nem tudom, mi lesz velem otthon. Azt hiszem lazábban fogom kezelni az órákra való bejárást, lyukasórák meg mindig vannak, korábban is mindig össze volt írva nekem, hogy a lyukasórákban hol találok üres tantermet, ahol nyugodtan aludhatok egy kicsit. De mi lesz velem, amikor reggeltől estig dolgoznom kell majd? Valami olyan munkahelyet kell találnom, ahol éjjel dolgoznak. Éjszakai buszsofőr leszek. Vagy DJ.

Angoltanítás

2009.04.26. 21:07 | Flotador | Szólj hozzá!

Réges-rég történt, és egész érdekes élmény volt, mégsem írtam korábban le. Elvileg illegális a külföldi diákoknak a nagy-nagy országban dolgozni, de persze ez senkit se gátol. Minden valamirevaló külföldi, aki tud kicsit is angolul angolt tanít. Mert megéri, jól fizet. Az, hogy elvileg nem szabadna, senkit se izgat, például már az első itt töltött napomnál rögtön leakasztott egy nő, aki a kolesz előtt várt gyanúsan nem nagy-nagy kinézetű emberekre, s adott egy névjegykártyát, hogy ha akarok angolt tanítani, akkor hívjam fel.

Nem hívtam fel. Nem akartam angolt tanítani. Egyszerűen nem érdekelt a dolog. Egyrészt annyira nincs szükségem pénzre, kényelmesen megélek az ösztöndíjból, másrészt meg egyáltalán nem érzem olyan szupernek az angoltudásom, hogy tanítsam. Aztán később mégis csak tettem egy próbát, egy ismerősöm ismerőse írta, hogy van egy ismerősének egy ismerőse, akik keresnek angoltanárt, s ha akarom, hívjam fel XY-t. Ez decemberben volt, s akkor épp úgy voltam, hogy egye fene, ha már itt van egy ilyen lehetőség, akkor kipróbálom. Úgyhogy felhívtam XY-t, akiről kiderült, hogy egy messzi egyetem távoli mellékkampuszának egy tanára (természetesen ez nem jelentette azt, hogy tudott is köznyelven). Lefixáltunk egy időpontot, s kimentem a messziségbe. Na jó, annyira nem volt messze, a folyónak még ezen az oldalán, még rajta a térképen, és egy óra alatt el lehetett buszozni odáig, mégis már falujellegű vidék volt. Az út egyik oldalán kampuszok (ebben a városban mindenhol kampuszok vannak), a másik oldalán disznók, szántóföldek, kis viskók. Szürreális vidék volt, tetszett. XY-nal való találkozásomkor megtudtam, hogy annyi lenne a feladatom, hogy az egyetemistáknak beszélt angol órát tartsak, azaz csak beszéljek, beszéltessem őket. A meglepő az óramennyiség volt, legszívesebben annak örült volna, ha hétfőtől péntekig bent lettem volna, de aztán megegyeztünk egy kedd-szerda délelőttben, ami mindkét nap három órát jelentett.

Úgyhogy december 23-án és 24-én hát elkezdtem tanári pályám. Féltem attól, hogy biztos tök jól fognak beszélni, vagy kínosakat fognak kérdezni, amire nem tudom a választ. Persze feleslegesen aggódtam, sajnos épp ellenkezőleg történt a dolog, végre teljesen megtapasztalhattam, hogy mennyit ér a nyelvoktatás nagy-nagy országban. A két nap alatt összesen öt osztályt tanítottam, mindegyik úgy 80-100 diákból állt. Olyan kérdésekre nem tudtak válaszolni, hogy „what’s your name?”, „how old are you?”, s amikor nagy-nagy nyelven kiderítettem, hogy mióta tanulnak angolul, akkor kivétel nélkül mindenki hét-nyolc évet mondott. Hét-nyolc év nyelvtanulás után halvány lila gőzük sem volt arról, hogy mit jelent az a kérdés, hogy „how old are you?”! Ez teljesen ledöbbentett, s igen hamar rájöttem, hogy én teljesen felesleges vagyok ott. Egy középszinten angolul tudó osztállyal remekül elcsevegtem volna, de az, hogy három órán keresztül próbáljak dumálni, miközben tudom, hogy az ég világon senki sem ért, az semmilyen pénzt nem ér meg. (Mellesleg nagy-nagy nyelven annyiféleképpen meg lehet kérdezni, hogy hány éves vagy, hogy még most is nekem tudják szegezni úgy, hogy nem értem, mit kérdeznek. Legtöbbször tippelek, hogy a szokásos kérdések sorában most következne a „hány éves vagy?” kérdés, s mivel ezen a kérdésen kívül a többi kérdést szoktam érteni, hát benyögöm a korom. Általában elégedettek a válasszal.)

A helyzetemen még legalább javított az, hogy mellettem volt egy nagy-nagy angoltanár is. Egy ifjú lányka, aki épp most diplomázott le angolszakon. Természetesen angolul egyáltalán nem tudott beszélni, bevallotta, hogy sokszor engem sem értett, s amikor éppen ő vette át a stafétabotot órán, egy szót sem szólt angolul az osztálynak, csak nagy-nagy nyelven nyomta. Benyomott pár Jóbarátok részt, azzal legalább eltelt az idő. Nekem meg mindenféléről kellett dumálnom, karácsony napján bemutattam a karácsonyi szokásokat, stbtb. Ettől függetlenül szexuális felvilágosítást is tarthattam volna, senki se jött volna rá. Na jó, volt egy osztály, ahol láttam valami minimális reakciót, az első sorban értelmesebb arcok ültek, akik hihetetlenül örültek nekem, hogy végre jött egy külföldi, aki angolul nyomja, s sokat segítettek nekem. Ott még élveztem is a tanítást. A végén még meg is tapsolt az osztály.

Amúgy nem tudom, hogy hogyan bírják ki az itt élő szabadság földjei angoltanárok? Mondta is nekem az egyik ilyen ismerősöm, hogy rettenetesen unalmas, de baromira megéri. Könnyű munka, kapsz lakást, ellátást, mindent a segged alá, s még mellé egy itt igen magasnak számító fizetést heti pár óra munkáért. Néha eljátszottam a gondolattal, hogy hagyok csapot papot, s itt maradok az országban, jól megélnék angoltanításból. De nem, iszonyat unalmas élet várna rám, poén lenne kis ideig, de az ember élvezze azt, amit csinál. Ez a tudat segít abban, hogy még kibírjam otthon azt az egy-két évet, ami vár rám az iskolapadban, és ne adjak mindent fel.

Vegyes érzelmekkel telt el a két nap, s mivel az volt az utolsó tanítási hét a félévben, ezért aztán megbeszéltem XY-nal, hogy majd a következő félévben újra megyek. Hát nem mentem. Úgy voltam vele, hogy ha XY hív, akkor igent mondok, s megyek újra, de én magamtól nem fogom felvenni újra velük a kapcsolatot. Legyen ez a jel. Végül nem hívtak, úgyhogy szívemben teljes békével kipipáltam ezt a területét is a „külföld diák nagy-nagy országban élet”-nek. Pénznek jó, de mivel annyira nincs szükségem pénzre, ezért inkább csak árt, mert rengeteg időt elvesz. Értékes ez az idő, s így is úgy folyik ki a kezeim közül, mint a … (ide mindenki találjon ki valami jó hasonlatot, nekem nem jut eszembe semmi frappáns), nem kell, hogy a pénzhajhászás még abból a kicsi időből is elvegyen, amit nyelvtanulással töltök.

Ha élveztem volna a tanítást, akkor amúgy maradtam volna. De én nem az a birka türelmű tanár vagyok, akit nem zavar, ha az ég világon senki se ért semmit. Én hihetetlen boldogsággal és hivatástudattal tanítottam volna őket alap angol nyelvtanra és beszélt nyelvre, mondjuk ötfős csoportokban, úgy, hogy én határozom meg, hogy miről és hogyan beszélek. De 500 gyereknek arról dumálni, amire másvalaki megkér, hogy dumáljak, nem ez, nem az én műfajom. Pedig valamiért azt hiszem magamról, hogy jól tudnék tanítani. Ez nem jelenti azt, hogy jó tanár lennék, nincs nekem türelmem a gyerekekhez, s minden évben ugyanazt ugyanúgy elmondani ugyanolyan értetlen diákoknak elég kegyetlennek tűnik. De ha olyan emberek között lennék, akiket tényleg érdekel valami olyan dolog, ami engem is érdekel, és elhivatott vagyok annak továbbadására, szerintem abban jó lennék. Vagy ilyenben bárki jó lenne? Nem tudom. Korrepetáltam úgy csoporttársamat, hogy a „gőzöm sincs mi az a makroökonómia”-szintről egy délután alatt eljutottunk odáig, hogy másnap jobb jegyet kapott, mint én. Egyetemi tanárnak kellene mennem? Tanítsak nagy-nagy nyelvet? Amúgy volt, hogy elgondolkoztam erről, de valahogy látva szétesett és fásult tanáraimat egyáltalán nem egy olyan jövőkép, amiről álmodok.

Két napra egyetemi tanár voltam nagy-nagy országban, ráadásul olyan mennyiségű diákot oktattam két nap alatt óriási lépcsős előadótermekben, amivel nem sokan büszkélkedhetnek el. Jó móka volt, elég volt.

Parazitaparadicsom

2009.04.22. 15:07 | Flotador | 2 komment

Sok furcsaság van ebben az országban, de az egyik leérthetetlenebb számomra az az, hogy nagy-nagy országban a mosógépek hideg vízzel működnek. Mindenhol. Pedig nem hinném, hogy olyan hihetetlen bonyolult lenne valami vízmelegítőbizét alkalmazni. De nem, ilyen itt nincs. Minek következtében a koszos holmik sosem lesznek tiszták. Sőt, ahogy telnek a hónapok, a kosz csak halmozódik a ruháimon. Nem látványosan. De érzi az ember.

Tökre szükséges a meleg víz a mosáshoz. Lehet bármilyen hiper-szuper a mosópor,a magas hőmérsékletet nem tudja helyettesíteni. Például gőzöm sincs hogy, de egyszer rákerült egy lábnyom a lepedőmre még szeptemberben. Azóta is rajta van. Persze a problémán lehet kicsit segíteni, ha az ember beáztatja előtte a legkoszosabb holmikat, de amúgy látványos eredménye nincs sok. Úgyhogy koszos maradok, amíg haza nem érek.

A vicces, hogy volt ’hallás utáni szövegértés órán’ (inkább maradok a 听力 szónál) egy szöveg, ami pont arról szólt, hogy az, hogy tisztának tűnnek a ruhák, egyáltalán nem jelenti, hogy tiszták is, mert mindenféle baci és parazita meg egyéb félelmetes láthatatlan lények tovább élnek rajta. És a szöveg felhozta, hogy a legjobb megoldás a magas hőfokon való mosás, de mivel az országban nem meleg vízzel mosnak, ezért az egyedüli módszer a szuper-hiper baktériumölő mosópor. De persze az ilyen szuper-hiper mosóporok tök egészségtelenek, allergiát válthatnak ki stb. Ez után a szöveg után meg mindig elképzelem, ahogy hemzsegnek a kicsi gonosz láthatatlan lények a ruháimon, s egyre szaporodnak, mivel nem találkoznak kellően forró vízzel. Na nem baj, azt a pár hónapot már kibírom, augusztusban majd kapnak a nyakukba egy igazi mosást. Bruhhahahhahha! (Amúgy bacik ide, paraziták oda, a bőröm sokkal jobb állapotban van itt, mint otthon.)

Próbáltam nyomozni, hogy milyen kulturális okai vannak ennek a dolognak, de csak annyit találtam, hogy a keleti szigeteken is ugyanez a helyzet. Amiből látszik, hogy egyáltalán nem arról szól a dolog, hogy fejlett ország vagy fejlődő, hisz a keleti szigetekről minden elmondható, csak az nem, hogy fejletlen. Főleg nem kütyü-szinten! Úgyhogy a dolog rejtély marad. Marketingszakosként meg nem tudok elmenni a mellett, hogy itt egy hatalmas piaci rés.

Becsüljétek meg emberek a meleg vízzel működő mosógépeket!

Mulan

2009.04.19. 20:28 | Flotador | Szólj hozzá!

Két hete hétfőn munkaszüneti nap volt, mert akkor ünnepelte a nép a halottak napját. A rituálét nem ismerem, azt hiszem ki kell ilyenkor takarítani, el kell rendezgetni a sírt, de ennél többet nem tudok az eseményről. De bevallom, annyira nem is izgatott. A halottak napja otthon sem hoz lázba, a szeretteink nem a sír alatt vannak. Ki is találtam még régebben egy csomó romantikus helyet, hogy hol szórják szét a hamvaim, de aztán rájöttem, hogy igazából nagyon energiazabáló dolog a krematórium, úgyhogy a legegyszerűbb, ha elásnak valahova egy mezőre, s ültetnek fölém egy fát, hadd nőjön gyorsabban pár évig. Ezt tekintsék az illetékesek végrendeletnek. Sosem lehet tudni… De ne aggódjatok, nem készülök meghalni.

Visszakanyarodva a bejegyzés elejére, munkaszüneti nap volt, s ki is fundáltam, hogy megvalósítom még egy nagy tervemet a majdnem büszke várossal kapcsolatban: elmegyek a legszebb nevezetességéhez. Ezt már ősszel is kitaláltam egyszer, de beköszöntött a gusztustalan idő, s most lett csak újra olyan jó, hogy végre megvalósíthattam. A legszebb nevezetesség, de nem a leghíresebb. Ez utóbbi egy régi torony, mely a folyó partján magasodik. De igazából olyan régi, hogy lift is van benne, s annyira fekszik szép helyen, hogy alatta húz el a vonat, na meg ott lakik alatta pármillió ember szürke kockaházakban. Úgyhogy a város szimbólumát nyugodt szívvel kihagytam a néznivalók listájáról, messziről úgyis mindig látni.

A legszebb dolog viszont a Mulan-hegy. (Igen, itt történt a Mulan-sztori. De igazából nem ismerem a történetet, egyedül a Disney-feldolgozást láttam úgy tizenöt éve, s annyira emlékszem is, hogy volt benne egy Mulan nevű lány.) A hegyről semmiféle útikönyvben nincs róla szó, s ha a neten angolul próbál rákeresni az ember, nem sok dolgot talál róla. Én is csak véletlenül akadtam rá, mert a várostérképem hátlapján egy kis 2x2 centis kockában volt róla egy kép, ami rögtön meggyőzött, s kis nyomozás után megtaláltam, hogy a város melyik részén lehet. Rettentő messze. A végtelenben. Egy óra netes nyomozásba és három különböző buszpályaudvar felhívásába került, mire kiderítettem biztosra, hogy hogy a csudába is lehet eljutni odáig. Rávettem a szintén a monotonitástól szenvedő síkvidéki leányt, hogy társuljon hozzám, így együtt kerekedtünk fel.

Ehhez hajnalok hajnalán, reggel 8-kor el kellett indulnunk. Munkaszüneti nap!!! Kegyetlen, de mégis bevállaltuk. El kellett jutnunk a folyó túlpartjára, ami eleve olyan, mintha az ember külföldre menne. Ott még meg kellett keresni egy távolsági buszpályaudvart, ahol tényleg volt kisbusz a hegy felé. Istennek hála egy gyönyörű hostess leány el is kísért minket az állomás legtávolabbi sarkába, s feltett minket a buszunkra, különben sose találtuk volna meg. Mert persze a busz még a hegy után ment tovább különböző környéki falvakba, kisvárosokba. A kisbusz egy órán át száguldozott a belvárosban, városon belüli országutakon és autópályán. Eljutott egy másik városközpontba (kábé mint Hűvösvölgy), aztán onnan még további hármed órát száguldott egy tök egyenes úton, mire végül tényleg célba értünk. Úgyhogy több mint három óra alatt el is jutottunk a város közepéből a messzebbik szélére. De megérte.

Mert minden hegy jó! És a környéken sok hegy is volt. Ami még jobb. Meg persze már vidéki jellegű rész volt, az ember végre a természetben érezhette magát. A Mulan-hegy amúgy érdekes egy dolog. Egy furcsa formájú szikla, a város legmagasabb pontja (ötszázvalahány méter), s félúttól a tetejéig egy kolostor-erődítményrendszer (ez egy jó szó!) vezet fel rá. Teraszos módon. Megy az ember ötven lépcsőfokot, s kiér egy teraszra, ahol van mondjuk három buddhista kis szentély, meg a szokásos dolgok, amik az ilyen szentélyekkel járnak. Aztán megy az ember feljebb még ötven lépcsőfokot, s egy taoista szentély várja, majd még ötven lépcső után buddhista-taoista keverék stbstb. Úgyhogy az egész egy mesebeli kis világ, s ráadásul egy hegyoldalban, lefelé tehát fantasztikus kilátás nyílik mindenfelé. Habár szubtrópusi nyák volt, így nem volt túl tiszta az idő, de legalább kellemes meleg volt.

Kikeveredve a külföldiektől hemzsegő egyetemek közelségéből megint a középpontba kerültünk. Ráadásul a Mulan-hegy ismeretlen a külföldiek előtt, így különösen is nagy szám voltunk. Már lent a kapunál is hallani lehetett messziről az őrt, ahogy felkiáltott, hogy „külföldiek!”. Utána meg ez folyamatos volt, mindenfelől hallani lehetett azt a bizonyos szót (két kilométerről meghallom). Érdekes, de a parasztok semmiféle érdeklődést nem mutatnak irányunkba, ellenben a középosztály teljesen megbolondul ilyenkor. Sétálgat a jól öltözött középosztálybeli apuka és anyuka szemük fényével, egyetlen nemzhető gyermekükkel, meglátják a két messziről sugárzó külföldit, felcsillan a szemük, hogy mi sem lehetne tökéletesebb alkalom, hogy fiuk vagy leányuk köszönthessen minket, s megcsillanthassa az oviban tanult angoltudományát. Úgyhogy lassan elénk tuszkolják a teljesen beijedt gyermeket, aki próbál elbújni, de nem tud hová, a szülők meg próbálják súgni a fülébe, hogy mondja nekünk nagy hangosan, hogy „hello!”. A gyerek persze nem meri, nem akarja, fél, nem érti, hogy mi a szar történik éppen. Ilyenkor próbálom oldani szegény kölyökben a feszültséget, s ráköszönök nagy-nagy nyelven, hogy „szia”, utána meg hogy a szülőknek se okozzak csalódást, egy „hello”-t is kinyögök, amitől végül a gyerek is felenged kicsit, s lassan kinyög egy „hello”-t, majd ezután apuka és anyuka is elkezdenek hellózni, majd fülig érő szájjal s egy hétre elengedő boldogsághormonnal tovasétálnak.

Aztán vannak a gonoszabb gyerekek, akik az éppen ajándékba kapott karddal felénk hadonászva ordítják teljes ámulatban, hogy „külföldi, külföldi!!!”. Ilyenkor nincs kegyelem, amikor a közelébe érek, akkor nagy-nagy nyelven közlöm vele, hogy én nagy-nagy vagyok, nem külföldi. Ha a szülők jófejek, akkor még lelkesen bólogatnak is közben, így szegény kis kölyök teljesen megzavarodik, s bizonytalanul megy tovább.

A kolostoregyüttes tetejére végül a síkvidéki leány is sikeresen felvonszolta magát. Nagy vágya volt, hogy kipróbálhassa a libegőt, mert még sosem ült ilyenen. Én mondtam, hogy nyugodtan, aztán lent találkozunk, én elvből ilyen dolgokra nem vetemedek, viszont ő annyira beijedt a nagy-nagy libegő látványától (amúgy tényleg félelmetes!), hogy azt mondta, hogy egyedül nem mer lemenni. Úgyhogy végül beleegyeztem, végül is élmény, úgyhogy együtt libegőztünk le. Visszafele négy és fél óra alatt sikeresen be is robogtunk a város széléről a közepébe. És nem volt dugó, átszállással is csak fél órát vesztegettünk.

Jó nap volt. Képek itt.

Fulladozás

2009.04.15. 15:46 | Flotador | 1 komment

Sokat morfondíroztam, hogy a cím mi legyen: Gyilkos fulladozás? Halálos fulladás? Kegyetlen fulladozás? De talán e horrorisztikus történetet a legegyszerűbben egy szóval lehet megragadni.

Ma este nagy erővel kezdett el fújni a szél. El kellett sétálnom valami miatt tíz percnyire a kolesztól, de kilépve az épületből rögtön elkezdtem rohadtul köhögni. Nem értettem, hogy mi lelt. Első feltételezésem az volt, hogy rövidgatya-pólóban a kellemesen hűvös szél törékeny testemet rögtön megfázásra kárhoztatta. De ez furcsa elmélet volt, nemigen vall rám.

Második elméletem az volt, hogy valami extraerős koncentrációjú szmog keletkezett, amit a szél a kampusz felé sodort, s ebben kezdtem el fulladozni. De ezt is elvetettem, mert a szmogot épp hogy szétoszlatja a szél.

Pár perccel később megtudtam a fulladozásom okát, amint a kampusz megvilágítottabb területeire érkeztem. Először az tűnt fel, hogy a szembejövő emberek mind a szájuk és szemük elé teszik a kezüket. Mérges gáz? Később aztán észrevettem a főbűnöst.

Platánok. Kitalálták, hogy virágnak nevezett gyönyörű barna szöszüket most hozzák, amit a szél rögtön le is fújt róluk, az egész kampuszt platánszöszhavazással ajándékozva meg. Ezek a levegőben szálló szöszök a koleszhez közeli sötét utakon nem látszottak, így gyanútlanul szívtam be őket, s mivel aljasan picik, ezért csak az abba nem hagyó köhögés tűnt fel. Egy ilyen kegyetlen platánvirágviharban kellett haladni előre a nagyerejű szélben, befogva a szájat, orrot, miközben mindent elborított a szösz. Nem lehet szavakkal kifejezni a helyzet kegyetlenségét. De felvértezte a szájbefogás képességével is iszonyat köhögve érkeztem vissza szállásom menedéket adó oltalmába.

Remélem egy éjszaka alatt véget ér ez a gonosz természeti jelenség. Amúgy a platánok jó fák. Legalábbis amikor van levelük. Télen rondák, mert sötétbarnává színeződött levélzetüket magukon hagyják, s szürke törzsükkel, feketébe játszó lombjukkal kifejezetten nyomasztó látványt nyújtanak. De most jók. A kampusz tele van velük, s nagyon hangulatos, árnyas fasorokat biztosítanak számomra. Lehetne otthon is több belőlük. Ha a Margitszigeten elélnek, akkor máshol is ellennének (borjakat), úgyis egyre melegebb otthon a klíma.

Utólag is elnézést ezért a teljesen értelmetlen bejegyzésért. De azt hiszem nem ez volt az első. És főleg nem az utolsó.

Egy majdnem büszke város krónikája