Egy majdnem büszke város krónikája

Egy év eltöltése egy majdnem büszke városban, egy nagy-nagy ország nagy-nagy folyama mellett.

Friss topikok

  • Abhinanda: Gyorsan kimentem a tetőteraszra megnézni, lemaradtam-e valamiről. De nem, India jól hallhatóan és ... (2009.08.06. 18:18) Kína egy újonc szemével
  • felegar: A múltkor, hála a Facebooknak, elgondolkodtam rajta, hogy mi az az 5 város, ahová önszántamból nem... (2009.08.05. 16:20) Ahh, szabadság!
  • ssüni: @felegar: Rob, nem csak te vagy irigy! :-) (2009.08.01. 19:11) Selyem
  • Abhinanda: Nézze, én nem értek se Tibethez, se a gazdasághoz, úgyhogy nem is tudok olyan nagyívű következteté... (2009.07.13. 21:36) Tibbat
  • orangeman: Az én Jótevőm fia egész tisztelettudó. Bár az édesapja így is problémázik, hogy nem 听话, de az apák... (2009.06.27. 15:10) Templom és a gyerekek

HTML

Hang

2009.05.17. 21:11 | Flotador | Szólj hozzá!

Melyik hangot csodálják a legjobban a nagy-nagyok?

 

 

Az "r"-et. A jó pörgős r-betű nagyon tetszik nekik.

A nagy-nagy nyelv nem rendelkezik pörgős r-betűvel (ennek biztos van valami jó kis nyelvészeti szakneve), van valami "r" és "zs" közötti korcs hangjuk, ami a Nap szóban teljesedik ki, ahol e hang mögé még betesznek egy hátul torok tájékon képzett ü-szerűséget is, s igencsak szépséges szó jön ebből létre (a semmiközeazigazihoz magyar átírás szerint pont ez a Zsenmin Zsipao "zsi"-je. Csak egy hang se stimmel. Maradjunk a Renmin Ribao-nál.) 

Először akkor tűnt fel nekem a pörgős "r" iránti csodálatuk, amikor egy indonéz barátomnak indonézul mondtam, hogy köszönöm (trimakasi), s mellettem volt egy nagy-nagy, aki rögtön kérte, hogy mondjam újra. Én meg nem értettem, hogy miért? Szerintem akkor hallotta először a pörgetett "r"-et. Kérdezte, hogy hogy tudom kiejteni, én meg nem értettem, hogy mi a csudát? Próbált valami hasonló hangot produkálni, hogy ezzel is mutassa nekem, hogy mire gondol, míg végül aztán rájöttem, hogy az "r"-ért van oda.

Később többször is előfordult, hogy amikor megtudták nagy-nagyok, hogy tudok spanyolul, rögtön jött a kérdés, hogy tudok-e pörgős "r"-et nyomni? Azok a nagy-nagyok, akik tisztában vannak a spanyol nyelv létezésével, s már hallottak is spanyolt, mind nagyon szeretik, és tudják, hogy ott van az a pörgős "r", minek kiejtésére nem képesek. Úgyhogy ilyenkor büszkén mutatom be tudományom, ők meg csak álmélkodnak. 

Amúgy egy csomó nyelvben nincs pörgős "r". Nincs az angolban, a franciában, de még a németben sem. De azért nem kell a szegény nagy-nagy nyelvet sem sajnálni, van nekik egy rakás olyan hangjuk, amivel meg mi nem tudunk mit kezdeni. Vagy csak hosszú gyakorlás után. Emlékszem, amikor még első heteimben ültem éjszaka az íróasztalomnál, már mindenki aludt otthon, s próbáltam félhangosan kiejteni az idiótább hangokat, megtalálni őket a hangképzőszerveimmel. Több kevesebb sikerrel. De itt vannak orosz és spanyol anyanyelvű barátaim, akik nem tudnak mit kezdeni egy egyszerű ü-vel sem. És még a hangsúlyok is jönnek erre. Elsőben sok óra abból állt, hogy hangosan szavalt kórusban az osztály. Vicces volt.

Aki meg el akarja sajátítani a nagy-nagy hangok kiejtését, vagy csak egyszerűen őrületbe akarja kergetni magát, annak itt van e csodás youtube-os oktatóvideó.

Hegyi falu 2.

2009.05.13. 21:44 | Flotador | Szólj hozzá!

Folytatom a történetet ott, ahol abbamaradt.

Első vacsorámat sikeresen túléltem. Persze én ültem a főhelyen (nem tudom, hol a főhely a kerek asztalnál, de állítólag ott ültem), s meglepő módon teljesen ehető, sőt, finom kajákat készített az anyuka és a nagymama. Ezek mindig félelmeim, étteremben mennyei kajákat készítenek, az utcán is tök jókat árulnak, de otthon mindenféle furcsaságot megesznek, amit találnak. Habár igaz, étteremben is könnyen belefut az ember olyanban, amit nyugati nemigen eszik meg. A fő különbség az, hogy a nagy-nagyok az állatok minden testrészét jóízűen elfogyasztják, mi meg nem. Odáig igen hamar eljutottam, hogy a rágható részeket én is jóízűen megeszem, legyen az bél, gyomor, vagy egyéb számomra ismeretlen része szegény néhai marhának vagy csirkének. De egy disznólábbal, csirkelábbal vagy kacsacsőrrel egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Első vacsorámon csak egyetlen állatfurcsaság volt, de mivel a rágható kategóriába tartozott, ezért semmi különösebb problémát nem okozott. Amúgy nem tudom, hogy milyen állatnak milyen testrésze volt. Ellenben a vacsorán részt vett a második legnagyobb főellenségem, a hal. Én halbolond vagyok, iszonyat szeretek minden halat, de ebben az országban tartózkodom tőlük. Azért, mert pálcikával eszik. Kap az ember egy egész sült halat bőröstül-szálkástul, s két pálcikával kell elbánnia vele. Hát én nem tudok. Ha sikerül hatalmas küzdelmek árán kiszakítanom a pálcikák segítségével egy kis darabot a halból, még mindig ott vannak a szálkák, amit pálcikával nagyon nem lehet elválasztani az ehető részektől. 麻烦. A vacsora másik kihívása a sör volt. Kis pici poharat kaptam, olyat, amilyenből a fehér italt, a helyi pálinkaszerűséget isszák, s ebbe kaptam kis sört. Amikor a háziúr inni akart, akkor koccintott velem, s egyszerre felhúztuk. Majd újratöltötte, s két perccel később újra koccintottunk. Majd újratöltötte… Ily módon hát igen hamar jókedvre derültem. Hála istennek a sörkészlet is véges volt, meg aztán bevallottam, hogy ha többet iszom, akkor 喝醉了, így aztán megkegyelmeztek nekem. Részegnek lenni jó, de nem idegenek között, ahol általad ítélik majd meg a külföldieket. Mindenesetre azt elmagyaráztam a háziúrnak, hogy Magyarország nem Afrikában van, hanem Európában, s onnan lehet könnyen megjegyezni a dolgot, hogy Afrikában feketék, Európában meg fehérek élnek. Erre ő megkérdezte, hogy ők sárgának számítanak? Mondtam, hogy igen. Nem tudom, hogy ez degradálónak számít, vagy sem, szerintem nem, de azért egy kicsit féltem a reakciójától. Hála Istennek semmi különösebb izgalmat nem láttam rajta, úgyhogy megnyugodtam, nem gázoltam bele senkinek se az önérzetébe.
 
A faluban összesen három napot töltöttem. Elmotoroztattak a közeli porfészekbe, ahol megnéztük a családfő egyik építkezését. A földjein kívül mindenféle építkezésből él. Simán mászkálhattunk az épülő építményben, felmásztunk a tetőre is. Nem hinném, hogy túl sok EU-s előírásnak megfelelt volna az épület,egyáltalán nem lep meg, hogy annyian haltak meg tavaly a sichuani földrengésben. Majd elmotoroztattak megmutatni a hegyvidék szebb részeit.
 
Kora délután meg elmentünk valamelyik rokonhoz ebédelni. Két asszony sündörgött a konyhában, s vagy két órán át hozták folyamatosan az újabb és újabb ételeket. És mind remek volt. Csak a végén hozták a marhacsontokat, úgyhogy akkor már hivatkozhattam arra, hogy ennyi elég volt. Voltunk férfiak kilencen, ami újabb végtelen koccintássorozatot jelentett. Hála Istennek megint csak sörrel. Ugyebár mindenkivel kell koccintani, de az az udvarias, ha mindenkivel kétszer. XY koccint veled, eszik egy falatot, s utána újra koccint veled. Az étkezés vége felé meg pajtásom figyelmeztetett, hogy nekem is mindenkit vissza kell koccintanom. Engedélyt kaptam, hogy csak egyszer. Délutánra már mindenki kellően ittas volt, aztán motoroztunk tovább a hegyi utakon a kisvárosba. Ott eltöltöttem pár órát pajtásom angoltanáránál (aki nemigen mert megszólalni angolul), majd elvonultunk egy étterembe, ahol egy másik férfitársasággal kellett a szokásos hercehurcát végigjárni, és persze rengeteget enni. Épp hogy csak kijózanodtam, máris újra kellett innom, ami kegyetlen kínzásnak tetszett. Engedélyt kértem, hogy miniatűr pohárkából koccinthassak, de bizonyos embereknél kötelező volt nagyobb mennyiséggel játszani, csak hogy megadjam a tiszteletet.  
 
A negyedik nap reggel fél 6-kor keltettek, hogy azonnal indulunk vissza a közeli kisvárosba. Ott aztán elváltam pajtásomtól, mert neki még a dinótojáshoz kellett vennie valami jó dobozt. Úgyhogy onnan egyedül buszoztam vissza a Tíz Gát Városába, reggel 10-re már ott voltam. Sikerült kicserélnem a korábban már megvett délutánra szóló jegyem, s lassan visszavonatoztam a majdnem büszke városba. Igencsak lassan, több mint nyolc órát tartott. És most valami kivételes alkalomból nem ünnepnap utaztam, így volt ülőhelyem, s nem állt száz állóhelyes ember a kocsiban, teljes béke és boldogság volt. Amikor nem tömik tele a vonatot emberekkel, akkor a legalsó osztály még mindig sokkal színvonalasabb, mint egy átlag MÁV.
 
Iszonyat hálás vagyok az ilyesmi alkalmakért, amikor meghívnak magukhoz nagy-nagyok, mert ilyen helyzetekben tanul az ember a legtöbbet erről az országról, az emberekről, a mindennapi szokásokról.

 

Egy rakás szokásos hegyes kép itt.

Hegyi falu 1.

2009.05.10. 16:00 | Flotador | 1 komment

Eljött a nap, hogy elinduljunk XY városából, ki vidékre, a hegyek közé, falura. Ettől rendkívül féltem, egybezárva pár napig külföldivel mit kezdeni nem tudó parasztemberekkel, ki tudja miket fogok enni stb. És oké, hogy ott lesz a pajtásom, de nem akarok végig vele se lenni, szükségem lenne elszökni napi pár órára, de persze ilyet nemigen engedhet meg magának az ember, ha faluban vendégeskedik. Végül aztán valahogy túléltem a dolgot.

Persze ott is nyelvjárásban beszéltek az embernek. Annyira nem szörnyű, mint amit a majdnem büszke városban beszélnek, ha nagyon koncentráltam, akkor általában ki tudtam venni, hogy éppen mi a téma, de persze ha nekem szegeztek egy mondatot, akkor már gőzöm sem volt, hogy mit akarhatnak tőlem. Úgyhogy furcsa. A kiejtés eléggé más, de a nyelvtant is máshogy használják. Idióta dolog, hogy ők viszont teljesen jól értettek engem. Beszél a parasztember nagy-nagy nyelven, haverom lefordítja angolra, én meg nagy-nagy nyelven válaszolok.
 
Pajtásom utálta a faluját. Apja a helyi gazdagabb paraszt, a fél falu neki dolgozik, így természetesen nem kedvelik annyira a férfit. És az apa ráadásul azt a pénzt, amit a szegény emberek munkáján megkeres, olyan sületlenségekre költi, hogy a fia a messzi városban TANUL. Ez felháborította a falu lakosságát, úgyhogy mindenki utálja szegény pajtásomat, a srácot, aki az ő verejtékük árán a városban éli világát, s TANUL. Amúgy valamennyire meg lehet érteni mindkét felet. Barátom ezért is szokott csak évente egyszer hazamenni, megülni a holdújévet. Most pluszban lejött még pár napot, de szerintem ebben nagyban hozzájárult a nekem tett szeptemberi ígérete is, hogy megmutatja nekem az otthonát. Különben semmi sem hajtotta volna őt le. Azt a megbízást kaptam, hogy amikor a faluban vagyok, akkor angolul beszéljünk, hogy fenntartsam a misztikus távoli idegen legendáját. Külföldieknek nem szabad tudni nagy-nagy nyelven. Amúgy tök furcsa volt a sráccal angolul beszélni, már egy ideje ráálltunk arra, hogy nagy-nagy nyelven nyomjuk, sokszor nem is értettem, hogy miről beszél angolul.
 
Amikor megérkeztünk, a nagyanyja fogadott minket, aki egy iszonyat édes nénike, de egy kukkot sem értettem abból, amit mond. Aztán később elvonultunk a földekre hogy megkeressük az anyját, aki szintén egy rendkívül aranyos hölgy, és szintén nem értettem egy szavát se. Vagy megpróbáltam kifundálni, hogy mit kérdezhet, majd azt az agyamban köznyelvre átkonvertálva összehasonlítottam a nő kérdésével, s ha pár betű gyanúsan azonos helyen szerepelt, akkor úgy döntöttem, hogy értem a kérdést. Később átmentünk a szomszédba, ahol az unokatestvére feleségével és kétéves fiával találkoztunk. Kapott a srác játékautót. És persze rendkívül meg volt illetődve tőlem. Este megjött az apuka is, aki szintén rendes arcnak tűnt, tipikus nagy-nagy parasztember, szintén nehezen érthető beszéddel. És folyamatosan vigyorgott. Szerintem egyszer így maradt a szája. Ennek ellenére azért tartottam tőle, mégis ő a falufőnök.      
 
Persze ha az ember vendégségbe megy, akkor ajándékot is illik vinni. Még korábban megkérdeztem a barátomat, hogy hogyan is zajlik az ilyesmi, mit vegyek? Azt mondta, hogy bízzam csak rá, majd időben szól. Végül aztán elmentünk egy teaboltba még a városban, ahol közösen vettünk két díszdoboznyi teát 300 pénzért (10000 Ft). Aztán később megtudtam, hogy mindkét díszdoboz az én átadandó ajándékom, de én csak az egyiket fizettem ki, a másikat a srác. Furcsán éreztem magam, s gondolkoztam, hogy kifizessem a másikat is, de aztán inkább nem akcióztam, úgy voltam vele, hogy én kértem őt időben, hogy segítsen ezekben a dolgokban majd, s ha ő úgy gondolta, hogy az ajándéknak csak a felét fizetteti ki velem, akkor az jól van. Másrészt meg nincs kedvem 10000 Ft-os ajándékot fizetni pár nap vendégségért. Nem azért, mert sóher vagyok, másokkal szemben szerintem nem vagyok az, csak magammal, azonban milyen vendéglátás az, ahol azt várják az embertől, hogy 10000 Ft-nyi tealevelet adjon a háziúrnak? Így nem akarok vendég lenni, mert hol van így a vendégszeretet? Ha meg parasztnak tűnök, akkor vegyék úgy, hogy külföldi vagyok. Végül aztán mindkét doboz tea az én nevemben lett odaadva, ráadásul ilyenkor illik közölni is az árat, s mivel barátomra hagytam az ügyet, ezért ő jóval magasabb árat mondott. Mert az menőbb. Úgyse fogja senki se megtudni, hogy nem 15000 Ft-ot ér a tea, hanem „csak” 10000-et. 
 
Pajtásom még mindig nem fejezte be húga ügyének intézését. Állítólag halad az ügy, de már több hónapja halad… A lényeg, hogy beszerzett egy dinótojást a majdnem büszke városi pártembernek. Igen, dinótojást. Ebben nincs semmi különös, hiszen otthon mi is gyakran dinótojást ajándékozunk vendégség, szülinap során. Hát itt is. Valójában a környéken találtak egy csomó dinócsontot és -tojást, és valahogy a srác szerzett egy tojást. Kérdés, hogy igazi-e. Ebben az országban semmit sem szabad elhinni. Amúgy valószínűleg igazi, mert barátomnak fél napjába került, míg kiutazott valami kis faluba, hogy a titkos embertől megszerezze a szent darabot, s jó sok pénzébe került. Később láttam a Tíz Gát Városának múzeumában dinótojásokat, s tényleg úgy néztek ki, mint ami nálunk volt, úgyhogy én meg vagyok győzve, hogy tényleg igazi dinótojással szaladgáltunk. Persze amúgy tök illegális dolog dinótojással kereskedni, és így birtokolni is, így pajtásom félt, hogy hogy fogja becsempészni a majdnem büszke városba, mivel a pályaudvarokon mindig van átvilágítós ellenőrzés. Habár én nem osztottam aggodalmát, nem hinném, hogy a pályaudvari őrszemek dinótojásokra vadásznának. A lényeg, hogy egész kalandunkat végigkísérte egy dinótojás, mindig előkerült a táskából, kerülgettük alvás során, mindig mindenhol ott volt. Amúgy ne úgy képzelje el az olvasó, mint egy nagy tojást, inkább egy tojás formáját öltő kődarab. Már rég megkövesedett, a szerves részei már nem léteznek, ellenben a formáját megőrizte, látszanak a héján a repedések is. És dög nehéz.    
 
A táj fantasztikus volt. Hegyek-hegyek-hegyek. Magasak. Kicsit Szlovéniában éreztem magam, de valami furcsa éghajlaton. Éppen a Dél és Észak határán voltunk, kiléptünk az örökké ködös-nyákos szubtrópusból, a növényzet mediterrán jelleget öltött. Minden iszonyat zöld volt, fenyőerdők, rengeteg ciprus, pálmák, meleg, hatalmas hegyek végtelensége, hmmmmmmmmmm. Végre nekem való vidékre érkeztem, nagy-nagy ország titkos, rejtett hegységei közé. Na jó, egyáltalán nem titkos és rejtett, egyszerűen csak messze van a majdnem büszke várostól. Persze mivel az ország tele van hegyekkel, így ez a vidék egyáltalán nem számít nagy számnak. Én csak ámuldoztam a kisbuszból, a többiek meg nem értették, hogy mi bajom.

 

Folyt. köv.

Éljen május elseje!

2009.05.06. 20:24 | Flotador | Szólj hozzá!

Szünet köszöntött be, május 1, s ilyenkor szokásomhoz méltóan rögtön menekülőre fogtam a dolgot. Ki a hegyek közé. A májusi kiruccanásom már szeptemberben el lett döntve, lévén, hogy az egyik nagy-nagy barátom még szeptember második hetében meghívott, hogy majd májusban meglátogatjuk együtt a családját (ő is kábé évente egyszer megy haza), s együtt megmásszuk a tartomány neves hegyét. Akkor még lehetetlenül messzinek tűnt a május, de fénysebesen elérkezett. Nemrég volt szeptember. … Mindjárt meghalok.

Barátom azóta már messzi fővárosban dolgozik, de ígéretéhez hű maradt, májusban tényleg hazatért. Ahhoz, hogy eljussunk a falujába, először el kellett vonatoznom 500 km-re a tartomány egyik messzebbi településére, Tíz Gát Városába. Onnan meg még 200 km-t buszozni pár átszállással a semmi közepére, a hegyek közé. Természetesen még mindig szigorúan a tartományban maradtunk (habár az agyagkatonáiról messze földön híres Nyugati Béke Városa egy nagy-nagy köpésre volt, mindegy, majd nyáron azt is útba ejtem.)
 
Első programom tehát egy kellemesen rövid, pusztán hatórás vonatozás volt, hogy eljussak Tíz Gát Városába, ahol barátom már várt rám. Állóhelyem volt, már öt nappal korábban elfogytak az ülőhelyek. Kell nekem mindig nagy-nagy szünetekben utaznom! Úgy másfél óra után azonban egy négyes ülőhely tagjai megkönyörültek az esendő külföldin, és helyet szorítottak nekem. Tíz Gát Városáról amúgy azt illik tudni, hogy 50 éve még egy kis falu volt, aztán Mao úgy döntött, hogy oda telepíti az ország autógyártását, mert hegyek védik, a gonosz kapitalisták nem tudják majd olyan könnyen elpusztítani. A kis falu meg ennek köszönhetően ma akkora, mint Budapest. És természetesen ugyanúgy néz ki, mint mindegyik kisebb (értsd: pármilliós) város az országban. 
 
A hegymászás elég szerencsétlenre sikeredett. A hegy jó, a hegyek jók, de annyira nem volt szerintem nagy szám. Ha ez lett volna az első nagy-nagy hegy, amit látok, akkor nagyon tetszett volna, de igaz a mondás, hogy aki látta már a Sárga-hegyet, annak utána nem fog tetszeni már más hegy. Én bolond meg már 23 évesen megnéztem. 70 éves koromra kellett volna halasztani. Ezt buktam. A most megnézett hegy az ország nagy taoista központja, már több mint kétezer éve a hegyen levő kolostorokban éldegélnek a hosszú hajú és hosszú szakállas, rendkívül bölcsnek tűnő taoista szerzetesek. Amúgy halvány lila gőzöm sincs, hogy mit csinál egy taoista szerzetes. Ül. Néz. Szedi a pénzt a turistáktól.  Na meg persze harcművészetezik, állítólag nagyon profik, és elvileg látnunk kellett volna bemutatót, de nem találkoztunk eggyel sem. Talán azért, mert annyi turista volt, hogy nem lett volna hely ugrálni-repkedni-csapkodni. Egyáltalán nem érdekelnek a harcművészetek, de azért igazi élő fehér lobogószakállas szerzeteseket szívesen láttam volna repkedni. De sajnos erről lemaradtam.
 
Az egész hegymászás is béna volt. Először is kétszer kellett sorba állni jegyért, mert barátomnak valahol tudomisénhol volt a diákigazolványa, így csak én válthattam diákjegyek. Az itteni belépők méregdrágák, egy diákkedvezményen 3000 Ft-ot lehet spórolni. Ezért először Tíz Gát Városán belül álltunk sorba úgy hármed órát, vettünk egy jegyet, majd elbuszoztunk a messziségbe, a hegy lábához, s ott újabb egy órát álltunk sorba jegyért. Irgalmatlan mennyiségű ember volt, ahogy az lenni szokott nagy-nagy vakációkkor. Ebben az országban nem lehet csak úgy 随便 szabadnapot kivenni, van pár fix ünnep, s ennyi. Korábban három ilyen „aranyhét” volt, ilyenkor kel útra mindenki, aki útra akar kelni, ezért elviselhetetlen a tömeg mind a vonaton, mind a turisztikai látnivalóknál. Azóta történt kis változás, és a harmadik aranyhetet, május 1-jét lerövidítették, s felélesztették a halottak ünnepét. Az is pár napos, a május elseje is. Május elseje idén péntekre esett, így összvissz egy hosszú hétvége maradt a nagy ünnepből. S mivel elsején ömlött az eső, így két nap maradt arra, hogy a kimozdulni vágyó nép megnézze a hegyet. Sajnos számokat nem tudok, de az, hogy egy órát kellett sorban állni a jegyért (miközben egyszerre volt tíz sor), kifejez valamit.
 
A sorbanállás még ezzel nem ért véget, mert a mászható rész még harminc kilométerre arrébb volt, fenn a magasságban. Ezért újra sorba kellett állni, mert buszok vitték fel a népet. Csak most nem tíz sor volt, hanem kettő. Úgyhogy újabb egy óra, tömegverekedés, hatalmas nyomakodás következett. Buszok amúgy folyamatosan jöttek, azzal nem volt probléma, és szerintem normál időben teljesen okés lenne a rendszer, de persze én mindig akkor turistáskodom, amikor több százmillió másik nagy-nagy is. De majd nyáron! Akkor nincs hivatalos ünnepnap. Persze nem hinném, hogy akkor üresek lennének a látványosságok, de talán jobb lesz a helyzet kicsikét. A buszok viszont csak tizenöt kilométerre vittek fel, mert ott volt valami fontosabb taoista épület. Ezért aztán újra sorba kellett állni egy órát egy feljebb vivő buszra, hogy elérjük a mászható rész elejét. Úgyhogy végül négy óra sorban állás után jól elfáradva elértük a mászható rész alját, ahonnan nagy-nagy hegyhez méltóan még végtelen, többórányi lépcsőzés várt ránk a tetőig. Amúgy ha pajtásomon múlt volna, az életben nem jutottunk volna fel. Utazni tudni kell, ő meg nem tud. Mindig ki akart volna állni a sorokból, sosem értette, hogy hova kell állni, miért kell buszra szállni, a térképpel nem tudott mit kezdeni, na meg persze minden bokorban fényképezkedni kellett. Ja és persze csigán mászott lépcsőt is. Úgyhogy egy alkalmas pillanatban megszöktem tőle, hogy majd a hegytetőn megvárom. Olyan lassan mászta a végtelen lépcsőfokokat, hogy a hegytető közelében találtam egy sík kődarabot, amin még szundítottam is egy kicsit. Ki tudja, hogy közben hányan fényképeztek le. Végül találkoztunk a tetőn, ahol volt egy kolostorrendszer. Ez már teljesen élvezhetetlen volt, mert ott már a lépcsőzőkön kívül felgyülemlett a libegős nép is, így egy borzasztó nyomakodásból állt az egész, ahogy az embert sodorta a tömeg a kijelölt úton.
 
A hegy nem volt nagy szám, s a tömeg eléggé élvezhetetlenné tette. Ami viszont meglepett engem, hogy teljesen türelmes voltam. Békémből nem tudott kimozdítani a négyórás sorállás, a háromórányi lépcsőzés, a hegytetőn a borzasztó nyomakodás, semmi. Biztos taoista varázs hatása alatt álltam. Meg persze meg akartam mutatni a pajtásomnak, hogy az európaiak milyen civilizáltak és erősek. Vagy csak egyszerűen már immunis lettem arra, ha egyszerre ezer ember nyomakodik mellettem. Lefele már együtt mentünk le, pajtásom is elviselhető fokozatba váltott. A mászható rész aljához érve már besötétedett, s több ezren gyűltek össze, várva arra, hogy levigye őket a busz. Mi is köztük voltunk. Egy kis idő után egyszerre feljött egy rakás busz, s a nép megostromolta őket. Mi is ostromoltunk párat sikertelenül, aztán cselesen hátrébb mentünk, ahol még ülőhelyet is találtunk egy buszon. Nem is értettük, hogy mi történt. Aztán pár másodperccel később már kétszázan voltak a buszon, mi meg csak néztünk értetlenül egymásra, hogy hogy a csudában tudtunk ilyen hamar buszt találni, s még ülőhely is volt.

 

Képek itt.

Április

2009.05.03. 17:19 | Flotador | Szólj hozzá!

Tökéletes.

süti beállítások módosítása