Egy majdnem büszke város krónikája

Nagy-nagy országot és a hangulatát a legjobban a buszozással és a hardseates vonatozással lehet megismerni. A fővárosnak nagyon jól szervezett és modern a tömegközlekedése, habár ott rásegít a rengeteg metróvonal. Majdnem büszke városban már kicsit más a helyzet, de ettől függetlenül bármikor bárhová el lehet jutni. Csak kis lassabban és fárasztóbban.

Majdnem büszke város azon szerencsétlen tízmilliós gigahelyek közé tartozik, ahol nincs metró. Igazából elvileg épül egy, de a dolog igen lassan halad, mert a nagy-nagy folyó tényleg elég nagy, s alatta nagyon nehéz átvezetni. De persze a város közepén áthaladó nagy folyók mindig jó hivatkozási alapot kínálnak... Úgyhogy a tömegközlekedés a buszozásra szorul. Buszjáratok viszont vannak dögivel, megszámoltam a térképen, úgy 250 különböző buszjárat van. És ezek közül a legtöbbnek az útvonala egy-másfél órás hosszú. Úgyhogy ha már metró nincs, akkor van egy fejlett buszhálózat, erre panasz nem lehet.

A buszokról nem tudom megállapítani, hogy mennyi idősek. Mind szép tarkák, s kívül-belül tele vannak reklámmal. Légkondi mindegyikben van, melyet tényleg használnak is, úgyhogy gyilkos időben a buszozás is kellemes program. Még nem láttam lerobbant, elromlott buszt, s elég tisztán is vannak tartva.

A buszra való felszállásnál kezdődik igazából az első nehézség. A megállók nagy-nagy országban kicsit máshogy működnek, mint otthon, de épp ezért működik a rendszer. Egy buszmegálló igazából egy kb. 100-150 méter hosszú területet jelent a városi autópálya mentén. Az egyetem előtti fő buszmegállóban úgy húsz különböző járat áll meg, s mivel elég gyakran jár minden busz, ezért ezen a szakaszon úgy négy-öt busz mindig bent áll. A gond az, hogy az embernek vadul kell figyelnie, hogy az általa kinézett járat épp bent van-e, s ha meglátja az ember, akkor rögtön szaladni kell oda hozzá, s integetni a vezetőnek, hogy várja meg. Felszállni csak az első ajtón lehet, mert a vezetőnek kell fizetni. Van egy kis bödönke előtte, ebbe kell bedobni a már előkészített két pénznyi aprópénzt. Utána lehet benyomakodni a busz hátuljába, ahol az embert már várja úgy százötven másik ember. A fizetésnél érdekes becsületesség vehető észre a nagy-nagy nép tagjaiban. Egyszerűen mindenki hihetetlenül rendesen fizet, a pontos összeget dobja be, s amikor olyan nagy a tömeg, hogy az első ajtón nem lehet felszállni, csak a hátsón, akkor is előtte valahogy eljuttatja azt a pár pénzt a dobozkába. 

Az élet a buszon nagyon nehéz. Mert nagyon-nagyon-nagyon sokan vannak rajta. A nap minden szakaszában, vasárnap reggel is. Úgyhogy a buszozás egy hosszú nyomakodásból áll. Ülőhelyet biztos nem talál az ember, de eleve nem vagyok leülős típus. Jó állóhelyek sincsenek, és folyamatosan változtatni kell az embernek a helyét, ahogy a szállnak fel új emberek, s egyre nagyobb lesz a tömeg. Ami rossz még, hogy a buszon való idő mindig nagyon sokáig tart, lévén, hogy a távolságok igencsak nagyok. Simán tud menni az ember egy órát egy busszal úgy, hogy a térképen haladt kábé két centit. Van, hogy tizenöt percig nem áll meg a busz két megálló között, és ez nem a dugó miatt van. 

De nagyon szeretek itt buszozni, mert nekem nagyon izgalmas. Lehet nézni a végtelen várost, a furcsa épületeket, a sok-sok embert az utcán, megunhatatlan a nyüzsgés. Ettől függetlenül hihetetlenül csodálatos érzés, ahogy a célhelyen kiokád magából a gépszörny, kifacsarva, kék-zöld foltokkal, de talán még egészben, s folytathatom az utam a virágos réteken az üde levegőben.

Nem tudom, hogy milyen pszichológiai teszteket kell elvégeznie egy itteni buszvezetőnek, de ezeket az embereket nem lehet semmivel sem kihozni a sodrából. Mármint persze néha ordítoznak, de ez még a legkevesebb. Eleve ahogy a tízsávos utakon szlalomoznak egy hatalmas, gyakran emeletes gépszörnnyel a nagy-nagy ország nem éppen európai jellegű közlekedésében, már az is profibbá teszi az összes vezetőt az összes autóversenyzőnél. Ráadásul elég gyorsan is vezetnek, nem cécóznak. Másrészt meg a megállókban az emberek és a beállt buszok között kell szlalomozni, s amikor már harmadszorra elindulna végre, akkor szalad elő egy ember a tömegből, hogy még fel akar szállni. S a hős vezető ugyanolyan rendesen mindig kinyitja az ajtót. Az itteni buszvezetők mind hősök, csodálatos emberek! Amúgy a legtöbb elég fiatal, tehát lehet, hogy korán halnak.

Ezt a bejegyzést sok szeretettel ajánlom az épp "tücsök és a hangya"-válságon keresztülmenő családomnak.

Nagy-nagy országra már Magyarországon is úgy tekintettem, mint egy nagy hangyabolyra. Van egy kis földdarab, ahol rengetegen élnek, s iszonyatos serénységgel állítanak elő termékeket, melyet aztán továbbadnak a többi rovarnak. Például a tücsköknek. Eközben a hangyaboly is folyamatosan épül, fejlődik, bővül, a hangyák egyre jobban élnek, de továbbra is hangyák maradnak. Mind.

A nagy-nagy embereknél senki sem dolgozik többet. Nem tud, mert 24 óránál többet senki sem tud dolgozni egy nap. Mert legyen bármekkora is a nagy-nagy szocializmus, itt nincs gondoskodó állam, nincs alap egészségügyi ellátás, nincs minimálbér, nincs ingyenes felsőoktatás. Itt mindenért keményen fizetni kell, és ezt az embernek magának kell megteremtenie. Kinek jobban sikerül a dolog, kinek csak kevéske jut, de mindannyian iszonyat keménységgel próbálkoznak egyik napról eljutni a másikra. Nagy-nagy országban mindenki hajnaltól estig pihenés nélkül dolgozik. 

Ezen a földön reggel 8-kor kezdődik az élet. Mármint ahhoz, hogy reggel 8-kor mindenhol elkezdődhessen az élet, igazából az emberek már reggel hatkor talpon vannak, az üzletek és kifőzdék kinyitnak, s elkezdődik a napi pörgés, mely egészen éjjelig nem áll meg. Az üzletek egész nap nyitva vannak, ugyanazokat az alkalmazottakat lehet látni hajnalban is, mint este; az árusok és teherhordók kivonulnak az utcára, hogy egész nap ott álljanak, gyerekek milliói indulnak el iskolába stb. És bár nagy-nagy országban van elvileg a nap közepén egy kétórás szieszta, de ez nem olyan, mint a szerencsésebb európai országokban, ahol déltől négyig lehúzzák az üzleteken a rolót, s ki tudja, mit csinálnak az ajtók mögött. Nem, itt minden kis pénzecske számít, ezért a legtöbb ember nem engedheti meg magának, hogy csak úgy pihengessen napközben. Nem ám. Dolgozni kell, mert fenn kell maradni. 

A hétvége napjai semmivel sem különböznek a többi naptól. Igazából a középosztály mindennapjait nagyon nem ismerem, én csak az utcán tudom megfigyelni, hogy hogyan működik ez az ország. Valószínűleg a középosztály, a közalkalmazottak megengedhetik maguknak a hétvégi pihenést (pár éve lett ötnapos a munkahét), de külső szemmel az utcán ugyanakkora élet van, mint bármelyik másik nap. Minden üzlet ugyanúgy nyitva van hajnaltól estig, az ember nem tud úgy elmenni valahova, hogy az ne legyen nyitva. Ez egyrészt rendkívül kényelmes, másrészt meg szomorú is. Annyi álmos és fáradt embert nem látni sehol, mint itt. De nincs megállás, mert meg kell élni valahogy. Igazából soraimból szerintem kiolvasható, hogy iszonyat sajnálom az itteni kisembereket. De küzdenek minden erejükkel és találékonyságukkal, és valahogy sikerül megállniuk a lábukon. Szerintem ha kidobnának ide száz átlagmagyart, hogy valahogy éljenek itt meg kisemberként, akkor belőlük kilencvenöt pár hét alatt elhalálozna. Nem véletlenül tart ott ma nagy-nagy ország, ahol most. Mert hangyaboly. Rengetegen vannak, és mind rengeteget dolgoznak.

A hangyabolyban minden hangyácskának van valamilyen feladata, ez itt is így van. Egyrészt mert a munka nélküliek nemes egyszerűséggel éhen halnak, tehát dolgozni kell. Másrészt munkát mindenki tud találni, mert a munkanélküliség teljesen minimálisra van szorítva, s ennek teljesen érthető okai vannak. Hisz pármillió munka nélkül tengődő ember egy idő után elkezdene csúnya dolgokat csinálni, rosszalkodni, ami nem tenne jót a hangyaboly társadalmának. Le kell kötni mindenkit, hogy a hangyaboly fennmaradjon. Ez a mindenki lekötése a legfeleslegesebb állások betöltését jelenti. Egyrészt minden boltban van ötven eladólány, hisz mit tud mást csinálni a butuskább leányréteg? Az idősebb nőknek viszont olyan felelősségteljesebb posztjuk van például, hogy az áruházban a mozgólépcső mellett állnak. És figyelnek. Igazából ez a legérdekesebb állás, már gondoltam is rá, hogy megkérdezek egyet, hogy igazából mi a csudát kell csinálnia, de valószínűleg ő sem tudná a választ. És ha már áruházas példát hoztam fel, természetesen a férfiak is kapnak felelősségteljes munkát, amivel elüthetik a napot, és megkereshetik a betevőiket. A pénztártól való távozás után két méterrel arrébb oda kell menni egy őrbácsihoz, aki lepecsételi a blokkot. Ezután lehet távozni. Ez még a mozgólépcsőmellettállásnál is stresszesebb munka, hisz mivé válna az ország, ha az emberek csak úgy lepecséletlen blokkok nélkül mászkálnának az utcákon? Nem, kérem, itt rend van!

Amúgy a fentiek a kisemberekről szólnak. De az utcán őket látja a legtöbbet az ember. Mellettük van egy hatalmas középosztály és egy egyre gyarapodó felsőbb réteg is, de velük elég kevés az interakcióm. Mármint persze folyamatosan van, mert végülis egy egyetemen élek, de csak a tanáraimat meg a helyi hivatalnokokat látom ahogyan dolgoznak. A hivatalnokok ugyebár minden rendes országhoz hasonlóan eleresztik magukat, nekik nincs létbizonytalanságuk, de a tanárok nagyon lelkiismeretesek. Ahogy korábban írtam, egy percet sem késnek, mindig rendelkezésre állnak, megadják több telefonszámukat is, hogyha bármi kérdésünk van, akkor el tudjuk őket érni, tehát a munkához való attitűdjüket illetően normális nagy-nagy emberek.

Folytatom az úgy egy hónapja megkezdett gyülekezetvadászatos történetet.

Az előző részek tartalmából (1. rész, 2. rész): 

• A gyülekezetből elirányítottak B-be, B-ből meg C-be
• Megtudtam, hogy C templomban van angol nyelvű istentisztelet is 
• Elmentem az angol istentiszteletre, de rosszul éreztem magam rajta
• Megfogadtam, hogy legközelebb a nagy-nagy nyelvű ifjúsági istentiszteletre nézek el

Folytatódjon hát a történet!

Az ifjúsági istentisztelet egy kábé akkora teremben zajlik, mint Pasaréten a fő terem, s meg is telik a háromnegyede a helynek. Úgyhogy azt lehet mondani, hogy méltóan a nagy-nagy néphez, igencsak sokan járnak el. Ellenben ez a tömeg el is vesz mindent abból, hogy ifi, együttlét, közösség. Tehát pont az nincs meg, amit kerestem. Nekem elég tíz-húsz hívő nagy-nagy legény és leány, nem kell kétszáz. 

A liturgia itt is kétóra hosszú, ami engem nagyon lefáraszt. A dicsőítős-éneklős rész vesz el egy órát az egészből. A dicsőítés fontos, de szerintem nem kell olyan hosszúra elnyújtani, mert igazából a tartalmi rész kárára megy. A másik, a fő problémám pedig az a nagy-nagy dicsőítős résszel, hogy egy óra alatt úgy három éneket éneklünk. Nem tudom miért, de itt az a divat, hogy az öt-hat soros énekeket húsz-harmincszor kell elénekelni, amivel engem könnyen ki lehet üldözni a világból, mert én már a többversszakos énekeket sem szeretem. Ráadásul a legtöbb ének elég dallamtalan importált darab nagy-nagy nyelvre lefordítva. A szövegek teljesen érthetőek, azok jók, de az a kis dallamka, amely van, az is általában nagyon nyálasra sikeredik. Vannak éneklőmesterek, akik az elöl levő pódiumon állva mikrofonba éneklik-tanítják a dalokat a gyülekezetnek. Ezzel csak az a baj, hogy iszonyatos hangerővel teszik ezt. Mogorva soraimból kitűnik, hogy ez az első egy óra nemigen tetszik. Túl hosszú, csöpögős és rendkívül unalmas, és a végére teljesen fel tudom idegesíteni magam amikor a huszonötödszörre való eléneklés után nagy naivan azt hiszem, hogy talán befejezzük a dalt, de persze mindig csalódnom kell.  

Ezt követően következik a prédikáció. Ezzel csak az az egy gondom van, hogy szinte semmit sem értek belőle. Mégpedig azért, mert a lelkész valami nagyon kifacsart nyelvjáráson beszél, mely ugyebár a köznyelvhez nemigen hasonlít, de még az itteni, majdnem büszke városi beszédtől is teljesen távol áll. Amúgy amit el tudok csípni belőle, az tartalmilag jó, és a lelkész is szimpinek tűnik, habár a prédikáció is sokszor nyálas. Pár hete egy nő (! tudom, ezt nem szabadna) tartott alkalmat, ő viszont szép köznyelven beszélt, ott egész gondolatmeneteket megértettem. A prédikáció végén újabb éneklés következik. Hogy mégjobban kihozzanak a sodromból van, hogy ugyanazt kell újra elénekelni megint párszor, amit egy órával korábban már harmincszor megtettünk. 

Az istentisztelet után meg mindenki fénysebesen eloszlik. Na jó, van egy emelettel feljebb ifjúsági bibliaóra, néhányan arra mennek, de a legtöbben szépen elvonulnak. Tehát nagy közösségi élet nincs nagyon, habár lehet, hogy a fiatalok ismerik azért egymást. Mindenesetre nagyon nem tudnak mit kezdeni velem, külföldivel, és én se tudok nagyon mit kezdeni velük. Az én korosztályomba tartoznak, de rendkívül gyermetegek, nincs sok közös pontom velük. Biztos akadnak tök jófej és értelmes emberek is köztük, de őket olyan nagy tömegben nem tudtam megtalálni.

Voltam párszor még ezen az ifjúsági istentiszteleten, de igazából tegnap be kellett vallanom magamnak, hogy mivel a dicsőítős rész egyszerűen csak felidegesít a végtelenszer való énekléssel, míg a lelkészből egy kicsit sem értek, normális keresztény közösséget pedig nem találtam, ezért sok értelme nincs, hogy oda eljárjak. Persze lehet, hogy majd tökéletes nagy-nagy nyelvtudással felvértezve még visszatérek oda, de a következő vasárnapra új helyet néztem ki magamnak. Igen, kicsit válogatós vagyok, na.

Megbíztam még nyáron a Szabadság Földjén teológusnak tanuló barátomat, hogy nyomozza ki nekem, hogy majdnem büszke városban van-e jó gyülekezet. És az Istentől már oly megszokott csodálatosan humoros módon sikerült is megtudnia az illetőnek (ha egyszer erre jár, és van ideje, akkor kommentben leírhatja a sztorit), hogy van jó gyülekezet, mégpedig a B templomban, ahonnan továbbirányítottak C-be, azt hivvén (ezt hogy kell leírni?), hogy nekem az angol istentisztelet fog bejönni. Úgyhogy mivel már nagyon vágyom értelmesebb felnőttek közé, mert egy campuszon élek, mindig fiatalok közt vagyok, ezért következő vasárnap újra visszatérek B templomba. Remélem a lelkész szépbeszéden fog prédikálni.

A következő rész tartalmából: őszközépünnepi rémálom, avagy hogyan váltam japán rajzfilmmacskává és hogyan kerültem száz kíváncsian várakozó fiatal elé a nézőtérre egy mikrofonnal a kezemben. Pár bejegyzés múlva megtudjátok... Baramm! 

Múlt heti utazásom utolsó programpontja a Békés Keleti Vidék székhelyének megtekintése volt. Igazából semmit sem tudtam a Fei-folyók Találkozásának Városáról, de gondoltam, biztos érdekes dolog megnézni egy másik tartományi székhelyt. Hát nem volt az.

A vonatjegy megvétele után már kezdtem rájönni, hogy nem biztos, hogy a legjobb programot választottam az utolsó napra, de akkor már késő volt. Sikerült belelesnem egy német Lonely Planet-be, mely szerint a 4,5 milliós kisvárosban három kemény látnivaló akad. Egy park, egy múzeum és egy templom. Nem túl csábító. Mindegy, gondoltam valahogy csak el tudok tölteni egy pár órát a városkában. Azonban a körülmények úgy hozták, hogy reggel 6-ra értem oda, és este 10-kor indult tovább a vonatom. Úgyhogy kénytelen voltam egy egész nappalt eltölteni egyedül egy nevezetességek nélküli végtelen helyen.

Rögtön igen otthonosan éreztem magam, mert a tiszta, zöld természetből újra egy szürke szutykos, Napot sosem látó városba érkeztem. Én csak szürke szutyoknak hívom ezt a sajátos nagy-nagy légköri jelenséget. A szmog keveredik az állandóan párás levegővel, s így a városokra egy állandó szürke dzsuva rakódik. A Napot sosem látni, elég nyomasztó. Majdnem büszke városban azért heti egyszer a szél elfújja a képződményt, és akkor kék lesz az ég, a Nap is kisüt. Szép lassan betutyagoltam a központba, mely szokásos nagy-nagy épületekből és elszórt parkokból állt; megtaláltam a leghíresebb parkot, majd leültem egy padra bóbiskolni. Igazából a délelőttöm fele abból állt, hogy tíz perces séták után leültem aludni egy padra. Aki ismer, az tudja, hogy bármikor és bárhol el tudok aludni. (Ez még a két egyetemre való járás következménye, hisz ki kell használni minden tízperces szünetet vagy unalmasabb előadást, hogy az ember bepótolja az áttanult éjszakákat.) A csodálatosan híres parkban igazából semmi látványosság nem volt egy tavacskán kívül, de mivel a majdnem büszke város kisebb Balaton méretű tavakkal rendelkezik, ezért a kis tó nemigen hatott meg. Ezenkívül nagy majális zajlott éppen, hiszen munkaszüneti nap volt, s a park tele volt vidámparki játékokkal. Így reggel 8 után kiáramlott a város összes kisgyerekes családja, s ellepték a környéket. Elég nyomasztó volt a helyzet, úgyhogy pár újabb bóbiskolós menet után kimenekültem. Tovább folytattam a séta-pad-bóbiskolás-olvasgatás programomat, majd dél körül lecsapott rám egy nagy-nagy legény. Ő az abszolút értelmes és rendes fajtából származott, csak sajnos sem angolul, sem szép köznyelven nem tudott. Az elején még jól el tudtam vele kommunikálni, de pár óra után az agyam fellázadt, s több szót nem volt hajlandó felfogni. A srác vagy öt órán át kísért engem, ami annyiban jó volt, hogy nem unatkoztam, de sokszor sokkal szívesebben folytattam volna a bóbiskolós projektemet. Bejártuk az egész városközpontot, jól elfáradtam fizikailag is, aztán visszatértünk a csodaparkba. Ott aztán sikerült megértetnem a sráccal, hogy egyedül is visszatalálok az állomásra, nem vagyok annyira elveszett ember, így végül egyedül hagyott, s folytathattam a nagy programomat.

A srácnak még annyit köszönhettem, hogy visszaadta a nagy-nagy önbecsülésemet. Mert ugyanaz volt a vezetékneve, mint nekem. A nagy-nagy nép nem tud nagyon mit kezdeni a latinbetűs hosszú nyugati nevekkel, ezért aki nagy-nagy országgal közelebbi kapcsolatban szeretne lenni, mindenképpen kell szereznie nagy-nagy nevet. Nekem ezt a problémát még Magyarországon a nagy-nagy tanárom megoldotta, és adott egy szép hangzású, szép jelentésű nevet. Azonban egy másik tanárom, aki mellesleg magyar volt, lelohasztotta a nevem iránti lelkesedésem, mert hogy ilyen vezetéknév nincs nagy-nagy országban, és ez milyen béna, mert rögtön tudni fogják, hogy külföldi vagyok, aki még nagy-nagy vezetéknévvel sem rendelkezik. (Nagy-nagy országban fix számú vezetéknév van, viszont a keresztnév meg bármilyen szó lehet.) Végülis nem választottam másik vezetéknevet, de erősen gondolkodtam a dolgon. Aztán itt minden papírra a "béna" nevemet írtam, úgyhogy megbékéltem a ténnyel, hogy örökre bénanevű külföldi maradok. Végül ezt a szörnyű érzést oszlatta el a srác a Fei-folyók Találkozásának Városában, mert kiderült, hogy neki bizony ugyanaz a vezetékneve, mint nekem! Önbecsülésem visszatért, itteni identitásom útjába így már semmi sem állhat.  

A Fei-folyók Találkozásának Városa nagyon unalmas hely, de annyi pozitívuma van, hogy rendkívül békés, és van benne rengeteg park. Ráadásul igazi nagy-nagy város nagy-nagy néppel, nem megszelidített vidék, mint a főváros vagy a Bűnös Kikötő. A hely jellegtelensége viszont elég nyomasztó volt, így nagyon örültem, hogy nem oda osztott ki a rendszer. Valahogy eltöltöttem az estét, majd visszabattyogtam az állomásra, ahol persze nyomban lecsapott rám egy újabb, sajnos sokkal fárasztóbb nagy-nagy legény.

Ezennel véget ért első helyi utazásom krónikája. Persze most már újabb szökési kísérletet tervezek...

Képek itt.

Volt szerencsém tavaly nyáron a Szabadság Földjét elég jól bejárni, és akkor igencsak átértékelődött bennem az a fogalom, hogy távolság. Magyarország hirtelen kis faluvá vált, ahol minden egy köpésre található egymástól. Nagy-nagy ország azonban kicsivel nagyobb a Szabadság Földjénél, úgyhogy a távolságérzékelésem (nem jut az eszembe erre jó szó) mégjobban kénytelen volt kitágulni. Már eleve a város gigantikus mérete is ezt segítette elő. 

Az őszi kis utazásom csak a keleti szomszéd tartományba vezetett, nagy-nagy mértékkel igen kis távolságot tettem meg, mégis végtelen hosszúságú volt a közlekedés. A majdnem büszke várost közvetlenül nem köti össze vasút a Sárga Hegyekkel, van viszont távolsági buszjárat. Éjszakai járattal mentem, de az éjszakai üres autópályán száguldó busznak az út megtétele így is 10 és fél órába telt. Ami meg külön öröm volt a hosszú buszútban, hogy életemben először láttam csodabuszt! Ugyebár a távolsági vonatozás elengedhetetlen része a fekvőhely, ez így van Európában is, de az igencsak meglepett, amikor fekvőhelyes buszra szálltam fel! De hát nagy-nagy országban minden megtörténhet. Emeletes ágyak voltak három sorban, egy-egy sor az ablak mellett, egy meg középen, két szűk folyosóval elválasztva az ágyakat. A cipők levétele szigorúan kötelező már a vezető előtt, aki ad egy zacskót, amibe bele lehet azt tenni. Úgyhogy életemben először fekve buszoztam, így valami félálomszerűségben el lehetett tölteni azt az éjszakai tíz órácskát. Néha amúgy igen rossz minőségű utakon száguldott a busz, ami fekve különösen kényelmetlen volt, az ember kapaszkodik, hogy le ne repüljön az ágyról. Istennek hála összeismerkedtem ott két nagy-nagy emberrel, akik szintén a Sárga Hegyet mentek megmászni, így szóltak az éjszaka közepén, hogy mikor kell leszállnom. Különben máshol kötöttem volna ki.

A buszozás viszont drága mulatság a vándornak, így önérzetesen elhatároztam, hogy visszafele vonattal fogok menni, mégha be kell járnom miatta az egész Békés Keleti Vidék tartományát is. Legalább világot látok, úgysem akartam olyan gyorsan hazaérni, a Sárga Hegyek vidékét meg már elég jól bejártam. Úgyhogy nagy elszántsággal vettem egy éjszakai vonatjegyet a tartományi fővárosba, a Fei-folyók Találkozásának Városába, természetesen direkt a legkeményebb osztályra. Ki akartam már nagyon próbálni, hogy milyen is az a híres 硬座, azaz hardseat. Na jó, nem ez a legolcsóbb vonatjegy, van az állóhely is, de ezt nem akartam kipróbálni éjjel nyolc órán át. Nappal még talán elmegy pár órára, mert akkor van mit nézni az ablakon át. 

Az éjjeli hardseates vonatozás egy furcsa álomhoz hasonló. Amúgy mindenkinek ajánlom, mert jó móka, meg sokat tapasztal a vándor közben. A székek nem olyan kemények, sima átlagos MÁV-minőség, csak kicsit sűrűbben vannak elhelyezve az ülőhelyek, na meg rajtuk az emberek is. Lábat kinyújtani nagyon nem lehet. Mivel éjjel mentünk, ezért a kocsi ülőhelyhez jutott utasai kollektívan aludni próbáltak, és ez a tény tette az utazást egy furcsa álomhoz hasonlóvá. Azért egy kemény ülésen üldögélve rengeteg nagy-nagy ember között nem lehet olyan mély álomba eljutni, ellenben el lehet jutni egy furcsa bóbiskolásos szintre, és ezt fenn lehet tartani öt-hat órán át, kipróbálva közben minden lehetséges pózt, hogy minél kényelmesebb legyen. A szembeülések között a MÁV-szerelvényekhez hasonlóan van egy picike asztalka is. Erre hajtottuk rá a fejünket négyen, habár a legszélen ülőnek (aki én voltam) ez egy elég féloldalas pózt jelentett, sokszor épp hogy odafért a fejem, vagy meg kellett várni, amíg a mellettem, az asztalhoz közelebb ülő véletlenül felemelte a fejét kis időre, és akkor gyorsan odatámadtam az enyémmel a felszabaduló helyre. 

Egy ilyen furcsa félálomban el tudott telni a vonatút. Azért hiányoltam a közelemből egy pulcsit, amit párnának használhattam volna, meg egy szemüvegtokot, amibe biztonságban el tehettem volna a szemüvegem. A nagy batyumból nem kezdtem el előásni ezeket, örültem, hogy a fejem fölött biztonságban voltak. Jó álmosan értem hát végül a célhelyre, s szaladtam is nyomban vonatjegyet venni, most már aztán tényleg vissza a majdnem büszke városba. Reggel hatkor már akkora sorok álltak, hogy az árusítócsarnokból a sorok vége jól kilógott az utcára. Nagyon imádkoztam, hogy legyen még hely a hazafele tartó vonatra. Állami ünnep idején sokszor nem lehet jegyet kapni, és előre nem lehet jegyet venni más városban, csak a kiindulóhelyen. Gondoltam, hogy most vándorhoz méltatlan módon beruházok egy fekvőhelyre, hisz végülis spóroltam az éjszakai vonatozás miatt egy szállást, de csak újabb hardseat jutott, egy újabb félálomszerű éjszakával. Most már azonban jobban felkészültem, elöl párnapulcsival és szemüvegtokkal. Másnap reggel 6-kor vissza is értem új otthonomba, egy óra alatt el is jutottam az egyetemre, ahol a rámrakódott mocsok lesuvickolása után délután 4-ig aludtam.

Még a távolsági utazáshoz tartozik az a fontos tény, hogy ilyenkor a nyugati vándor nem tud megszabadulni a ráakaszkodott lelkes nagy-nagy emberektől. Azért, mert egyszerűen nem tud elszökni előlük. A vonatból kiugrani pedig nem túl szerencsés. Már a váróban öt perc alatt biztos letámadja valaki az embert. A második utazás alatt ráadásul nagyon nyomulós volt a srác, s mind a nagy-nagy nyelve, mind az angolja teljesen érthetetlen. Persze Murphy törvénye szerint a srácnak állóhelye volt, mely azt jelentette, hogy oda állt, ahol én ültem, s fölém hajolva nyomta a dumát. Hála Istennek pár várossal arrébb leszállt.