Egy majdnem büszke város krónikája

Röviden bemutatom majdnem büszke várost. Azért csak röviden, mert ez a blog úgyis az itteni életről fog szólni, tehát pár hét után úgy fogjátok érezni magatokat, mintha itt születtetek volna, másrészt még én sem ismerem annyira a helyet, hogy nagy, átfogó bemutatót tartsak az olvasóknak.

Mint írtam korábban, a város Délen helyezkedik el, de ami még fontosabb, hogy nagy-nagy ország azon részének középpontjában, mely a nagy-nagy nép fő lakóhelye. Ezért áthalad rajta minden fontosabb vasútvonal, és minden jobb hely elérhető 10-15 óra alatt vonattal, kivéve persze a messzi hegyvidéket és a nyugati sivatag gyilkos határvidékét.

A város egyben tartományi székhely is, de lakosságát tekintve csak a nyolcadik nagy-nagy ország rangsorában, majdnem tízmillió kedves lakossal. Ebből fakadóan a város méretei sem kicsinyek. Az egyetem még a központban helyezkedik el, egy igencsak frekventált út mellett, melyen legalább húsz különböző buszjárat közlekedik, de busszal így is fél órát vesz igénybe eljutni a nagy-nagy folyamhoz, és egy-másfél órát eljutni az üzleti negyedbe, mely még szintén a középpontban van. Bátran kimondható, hogy büszke város nagy-nagy országhoz hasonlóan nagy-nagy! 

A város szerkezetét tekintve majdnem olyan, mint Budapest: három korábbi nagy város nőtt össze a majdnem büszke várossá, közöttük a híres nagy-nagy folyam (mely tényleg igen nagy) vagy egy mellékága folyik át. A város fontosabb látnivalói a folyóparthoz közel találhatóak, és mindegyik városrésznek megvan a maga sajátos jellegzetessége. Úgyhogy teljesen olyan, mint Budapest! 

A fővárost elnyugatiasították, kitakarították, a régi részeit lerombolták. Ez majdnem büszke várossal nem történt meg, itt megmaradt minden régi szép érték. Ennél nekemvalóbb helyet keresve se találhattam volna! A város maga rendkívül csúnya, de mégis minden ízében nagy-nagy országbeli, ezért sokkal érdekesebbnek tartom, mint a fővárost. A pár régi műemlék tornyon kívül rengeteg a büszke lakótelep és pusztuló kockaház, elszórtan felhőkarcolók, a főbb utak mentén plázák, a kis sikátorokban kajaárusok, hatalmas utak, sok-sok autó, kismillió busz, rothadó étel szaga, köpködő helyiek, állandó tömeg, forróság, pára, beton, szmog, pálmák. Majdnem büszke város él, lüktet, fejlődget, fejlesztik, de simán talál az ember a főúttól 150 méterre kapirgáló tyúkokat, omladozó viskókat, szeméttelepeket és rejtett dzsungeleket.

A városból viszont igen könnyű álelmenekülni. Hatalmas tavak és parkok helyezkednek el mindenfelé, melyek rendkívül jól kirekesztik a város fullasztó erejét, megáll az idő, és az ember kitör a szennyből.

A főbb utak amúgy egész tiszták, egy itt tanuló nagy-nagy népbeli leány szerint csomót javult a helyzet. Persze a sikátorok koszosak, büdösek és szemetesek, de ezért sikátorok, ezért szeretjük őket. Ráadásul most éppen a civilizált város propagandájával próbálnak behatolni a naiv lakosok tudatába, de erről még később úgyis tervezek írni, csak még kiderítem, hogy micsoda. Addig is képek majdnem büszke városról:

http://picasaweb.google.hu/daniel.istvanffy/WuhanFelfedezSe1

http://picasaweb.google.hu/daniel.istvanffy/WuhanFelfedezSe2

A vonat éjjel 3-kor futott be majdnem büszke város majdnem kész új állomására, így a nagy-nagy országba érkezésemhez hasonlóan itt is egy az átlagosnál jóval halottabb és kihaltabb helyre érkeztem.

Az egyetemtől még kaptam korábban egy értesítőt, melyben leírták az egyetem címét, és hogy busszal hogy lehet odajutni. Így még a vonaton nagy büszkén elhatároztam, hogy szegény egyetemista és kalandor önérzetemet sértené, ha taxiba szállnék, meg mit csináljak én fél 4-kor az egyetemen, így busszal megyek majd oda.

Ehhez a szent elhatározáshoz bőszen ragaszkodtam is, a vonatról érkező afrikai-arab különítmény is szépen elszivárgott taxival, a vonat tovább haladt Dél rejtelmesebb tájai felé, így egyedül maradtam a cuccaimmal a hatalmas pályaudvar előtt a nagy-nagy éjszaka közepén. Na jó, ez csak a drámai hatás kedvéért kellett, mert ez már nem a megszelidített főváros, hanem nagy-nagy ország igazi, vad majdnem büszke városa, így a pályaudvar előtti nagy placcon rengetegen voltak, és nagy-nagy élet folyt. Szent elhatározásomhoz híven megpróbáltam megkeresni egy bizonyos busz megállóját, ami persze az egész állomás túloldalán volt, vagy tízperces sétára arrébb. A séta közben gonosz taxisok kísértései közepette kellett áthaladnom, de kiálltam a próbát!

Ezt követően leültem a cuccaimra egy fal mellé, vártam, és érdeklődve néztem az előttem elhaladó embereket. Ez egész jó szórakozásnak bizonyult, egy kedves leány a családjával még le is állt beszélgetni velem, hogy miben tudnak segíteni, sőt, igazából mások segítségét is igénybe kellett vennem, hogy megtaláljam a buszmegállót. Mert buszvégállomás volt, de felszállóhely nem. Végül megtaláltam a köves, sittes, pocsolyás, kátyús kis placcot, ahol az emberek 5 óra tájékán vadul gyülekezni kezdtek, így én is jó nagy-nagy országbeli lakos módjára betolongtam közéjük. Isteni ajándékként arra járt egy kedves öreg nagy-nagy országbeli boszorkány, aki térképet árult kemény 3 pénzért. Ezt a 65 Ft-nak megfelelő összeget természetesen sokalltam, így alkudtam az árból, de igazából 10 pénzért is megvettem volna, mert rajta van majdnem büszke város minden érdeklődésre számot tartó része, az összes buszjárat az összes megállójával együtt.

A hétfő reggeli első járatra nem szálltak fel sokan, így fel tudtam tuszkolni a málháimat. Az nem volt jó, hogy akkor mosták fel a buszt előtte, ami szerintem azt jelenthette, hogy kiöntöttek benne úgy öt vödör vizet, ezért kicsit eláztak a táskáim alulról. Sikerült leszállnom a megfelelő megállónál, ahol elvileg az egyetemnek lennie kellett volna, de nem találtam semmi olyat, mely az elképzeléseim szerint egyetemi kapunak passzolt volna. Annyit tudtam, hogy hatalmas nagy a campus jó kis parkokkal, így a kihaltabb útszakasz felé vettem az irányt, mert ott biztos elférnek a parkok. Az ellenkező irányt kellett volna választanom, csak hát ki a csuda tudhatta volna, hogy az egyetem gigantikus főkapuja bevásárlóközpontokból formázódik ki? (Találtam róla egy képet, hamarosan majd csinálok én is egyet.) Kis idő és kérdezősködés után végül rájöttem naiv tévedésemre, és a nagy centrum felé vettem vissza az irányt, ahol is a megállótól 50 méterre megláttam az egyetem kapuját. És beléptem rajta.

Nagy-nagy ország igencsak sok régióra osztható, s a felosztások közül is az Észak és a Dél megkülönböztetése a leggyakoribb. Délen például szubtrópusi, trópusi az éghajlat, az emberek habitusa más, a helyi köznyelvet az északiak (és a külföldi diákok) számára érthetetlenül beszélik, vagy jobb esetben már teljesen más nyelven beszélnek (ilyenkor a diákok örömére szépen beszélik a köznyelvet, mert az északi kiejtéssel tanulják meg). Míg nagy-nagy ország fővárosa az északi régió dicső gyöngye, addig a majdnem büszke város Dél északi részén helyezkedik el.

Így az első feladatom az volt, hogy lejussak Délre. Hála Istennek ezt az az egyetem intézte, amelyik az ösztöndíjasokkal foglalkozik a fővárosban, így nekem és pajtásaimnak csak arra kellett várnia, hogy odaadják a vonatjegyeket. Ezeket a nagy-nagy országba való érkezésünk másnapján meg is kaptuk, sőt, még külön busszal kivittek az állomásra is. Majdnem büszke városba egy busznyi ember tartott, 95%-uk Afrikából vagy valamelyik arab országból jött. Ők úgy jöttek nagy-nagy országba, hogy igazából egy szót se tudtak nagy-nagy nyelven, és semmit az országról és a kultúrájáról. Egy év nyelvtanulás után viszont itt fogják kijárni az egyetemet, tehát mind négy-öt évre jöttek úgy, hogy azt se tudták, hová. Nem tudtam eldönteni, hogy hősök-e, vagy bolondok?

A főváros pályaudvara akkora, hogy három vonatonként külön hatalmas várócsarnok áll az utasok rendelkezésére, s már az ebbe való belépéshez is volt jegyellenőrzés. Nagy-nagy országban nagyok a távolságok, így a fekvőhelyes vonat a legelterjedtebb közlekedési eszköz messzebbre. Majdnem büszke fővárosba kb.tizenkét órás volt a vonatút a fővárosból, ennek nagy részét éjszaka tettük meg. Persze direkt úgy, hogy éjjel 3-kor érkezzen meg a szerencsétlen diák a célállomásra.  

Aki utazott már Európában vagy bárhol máshol fekvőhelyes vonaton, az kábé ismeri a rendszert. Nagy-nagy országban is hasonló, csak megpróbálnak másfélszer annyi embert besűríteni egy helyre. Ez azt jelenti, hogy kis fülkék vannak a vagonban (de nyitott az egész amúgy, nem zárhatóak a fülkék), s mindegyik fülkében három szinten ágyak, egy fülkében összesen hat darab. Nekem jutott a legfelső ágy, ami úgy 40-50 centire helyezkedik el a plafontól, tehát görnyedten se lehetett felülni rajta, csak fekvésre volt alkalmas. De az ablak mellett lent voltak kis lehajtható padok, így ott ültem, amíg be nem sötétedett.

A vonatok nagyon modernek, s legnagyobb örömömre megint csak ugyanazt a számot játszották a helyi képernyőkön, hogy örökre fülembe vésődjön, hogy a "Főváros üdvözöl Téged!" A sínek is teljesen újak, egy zökkenést se lehetett érezni, a vonat halkan siklott át nagy-nagy ország végtelen tájain át. Tiszta volt, tiszta ágyneművel, a WC se volt annyira ijesztő, mint egy MÁV-szerelvényen, meg voltam elégedve a helyzettel.

A táj nem volt annyira izgalmas, hatalmas pusztaságokon keltünk át. Csak a távolban meredeztek hatalmas hegyek, de nagy bánatomra sajnos nem jöttek közelebb. Az út gyorsan eltelt, a felét úgyis alvással töltöttem, s végül arra ébredtem, hogy arab fülketársaim ébresztenek, hogy megérkeztünk a majdnem büszke városba!

Pajtásaimmal volt alkalmam egy egész napot eltölteni nagy-nagy ország fővárosában. Mint említettem, a fővárosban igen nagy eseményt rendeztek, s ennek érdekében igazából lerombolták a város felét, felhúztak pár új metróvonalat, és az embereket megtanították arra, hogy hogyan is kell nem nagy-nagy országbeli lakos módjára viselkedni. A próbálkozás olyan jól sikerült, hogy nagy-nagy ország fővárosa elvesztette szinte minden nagy-nagy országbeli jellegét. És ez nekem nem tetszett.

Ettől függetlenül sokan nagyon szeretik a várost, mert mégiscsak nagy-nagy ország kormányzati és kulturális központja. Igazából nagyon jó kis hely egy nyugatról érkező turista számára, de az én kalandvágyó lelkemnek nem jelentett igazából semmi többet egy pöpec, vadonatúj, hipermodern városnál, melyben húsz kilométerenként található egy-egy szép régi épületsor. Természetesen egy nap közel sem volt elég arra, hogy normális képet alkossak a helyről. Főleg, hogy a város minden fontosabb nevezetességének tüzetesebb megtekintéséhez külön nap kellene, nekünk meg csak egy volt az egész városra. Úgyhogy vissza fogok én még térni oda, s jó turistaként megnézem minden megnéznivalóját. És azután valószínűleg kicsit pozitívabb kép alakul ki majd bennem.

Nagy-nagy ország fővárosának kalandvágyó lelkem számára a sikátorok jelentették a legizgalmasabb részt. Csakhogy a régi öreg sikátorok legnagyobb részén ma már plázák és felhőkarcolók állnak, így már csak pár sikátornegyed maradt meg mutatóban. Sajnos csak sötétedés után volt időnk bekavarni egybe, ahol már nemigen volt nagy élet, lévén hogy áram, világítás, bármiféle modernebb infrastruktúra nincs ezeken a helyeken. Ellenben vannak jó kis közvécék, melyek kellemes illata már húsz méterről arréb érezhető volt. Sajnos akkor nem volt elég nagy merszem megnézni egyet belülről, úgyhogy ezt is majd a visszatérésemkor fogom bepótolni.

A főváros közlekedése nagyon jó. Mi csak metróval közlekedtünk, mert a buszjáratokon nemigen lehetett kiigazodni. De mivel van vagy 13 metróvonal a városban, nem is szorultunk másra. Egy jeggyel át is lehetett szállni bárhányszor, így két helyi pénzért (kb. 45 Ft) bárhová el lehetett jutni. Természetesen modern fővároshoz modern állomások és modern szerelvények jártak, melyekben plazmaképernyőn a nagy-nagy eseményre írt könnyfakasztó dal klipjével örvendeztették az utasokat (mely itt megtekinthető, aki végig bírja nézni, az hős, vagy nagyon sok szabadideje van). Minden információt tökéletes angolsággal be is mondtak, hogy a nyugati turistákat semmi vész ne érje. Ellenben egy gonosz kis hiba mégiscsak volt a rendszerben, mégpedig a mozgólépcsők használata. Mozgólépcső csak fölfele irányba működik. De ez nemigen segít egy öreg nénin, vagy egy hozzám hasonló 40 kilót cipelő ártatlan diákon, ha lefele szeretne menni. Lift természetesen van, de csak mozgássérültek használhatják. Amikor titokban próbáltam odasompolyogni, rögtön utánamszaladt egy metróállomásához hű őrszem, s visszatessékelt a lépcsőhöz. Egy rendesebb őr legalább segített lefele cipelni a málháimat.

Nagy-nagy ország fővárosában igencsak nagyok a távolságok, és igencsak szélesek az utak. Sokan mondják, hogy Amerikában minden nagy, de nagy-nagy országban minden még nagyobb. Egy átlagos főbb útszakaszon van legalább kétszer hat sáv, de vannak szélesebb utak is, olyan hosszú zebrákkal, hogy alig lehet átlátni a túloldalra.

A főváros lakosai már meg vannak szelidítve, és nemigen jellemző rájuk az, hogy koszosak, büdösek, bunkók, veszettül tolakodnak, köpködnek, és ámulva bámulják a külföldieket. Teljesen hidegek, érdektelenek, divatmajmok, igazán jó nyugati nagyvárosiak. Persze vannak kivételek, nem jártunk régi jó lakótelepeken és szegénynegyedekben, ott valószínűleg még megmaradtak a régi szép értékek.

A növényzet őserdei, rendkívül buja, és minden nagyon-nagyon zöld. Mivel a szmogot a jelentős esemény idejére eltakarították, ezért nemigen volt érezhető a levegő szennyezettsége, s másnap még a nap is kisütött.

Nagy-nagy ország fővárosa tehát tökéletes hely azoknak, akiket nagy-nagy ország szédületes fejlődése és a modern építészet érdekel, de aki nagy-nagy országot és a helyi átlagembert szeretné megismerni, annak tovább kell állnia. Így voltam ezzel én is, így másnap boldogan vonatoztam tovább a majdnem büszke városba.

Pár kép megtekinthető itt.

Már sok éve elképzeltem, hogy milyen is lesz az érkezésem a híres nagy-nagy országba. Ráadásul az utóbbi pár évben mindenhonnan nagy-nagy országról folyt szó, augusztusban meg különösképpen, ezért igen nagy várakozásokkal tekintentettem az első ismerkedés felé.

Tanáraim és csoporttársaim annyit meséltek nagy-nagy ország legendájáról, hogy már hónapokkal korábban megírtam magamban érkezésem forgatókönyvét: Leszállok a repülőről, s mivel nagy-nagy országban igencsak sok ember él, ezért rögtön elsodor a tömeg. Az egyik táskámat el fogják lopni, majd eltévedek a repülőtéren. Végül beszállok egy taxiba, mert a helyi tömegközlekedést nem merem kipróbálni. A taxis persze átver, és háromszor körbevisz a nagy-nagy fővárosban. Kommunikálni nem fogok tudni, mert nagy-nagy országban mindenki különféle nyelvjárásokon beszél, még a fővárosban is. Meg persze tízszer gyorsabban, mint otthon a nyelvtanárok.

Ehhez képest a megérkezés nem pont így történt. A gép szombat reggel fél 6-kor landolt a főváros repterén, hatalmas ködben. Így a várva várt tömegnek híre hamva sem volt, egy üresen kongó reptérre érkeztünk. Az augusztusi nagy esemény miatt minden sarokban információs asztalka állt, melyeknél lelkes helyi fiatal önkéntesek próbáltak segíteni a turistáknak. Így könnyedén megtudtam, hogy hogy a legegyszerűbb eljutni metróval a célállomásra, egy helyi egyetem campusához, mert azért mégiscsak izgalmasabb metrózni, mint taxizni. Így felszálltam a közelmúltbeli jeles eseményre sebtében megépített új metróra, s berobogtam a főváros közepébe!

Nagy-nagy ország fővárosa nemigen képviseli hűen nagy-nagy országot. A főváros modern, hatalmas, és lakosai többsége teljesen nyugatiasan viselkedik. A kultúrsokk érkezésem első napján elmaradt. A városban nem lehetett találkozni külföldieknek örülő emberekkel, a metrón mindenki ugyanolyan kiábrándultan és faarccal ült, mint bármelyik európai nagyvárosban. Kicsit mást vártam, ezért a főváros kisebb csalódással töltött el. Minden túl hasonló volt a távoli nyugathoz, minden könnyedén ment és intéződött, nem bénáztam olyan sokat, megértettem jól a helyi beszédet (egy öreg apókát kivéve), mindenhol minden ki volt írva angolul. Gyanús volt az egész, túl sikeres! Örültem is, hogy nem a fővárosban kell eltöltenem egy évet, hanem lemehetek az ország szívébe, le a messzi délre, le a majdnem büszke városba!